Előszó
(a Nemigen bólogató szappanbuborékok c. kötethez)
Gyermekként biztonságot és szabadságot kívánunk. Egyszerre. Olyan ez, mint lélegezni és közben lenyelni a falatot. De hát, minden tévedés bocsánatot nyer mindaddig, amíg a jogos tájékozatlanság mindenható mentőövét hordjuk magunkon.
A biztonságtudathoz szükséges, hogy elfogadjanak bennünket. A szabadságérzethez pedig a benső, megpiszkálhatatlan autonómia. Kiszolgáltatott helyzetben viszont színlelés kell önmagunk elfogadhatónak láttatásához, ami egyben megvédi és érinthetetlenné teszi rejtett szabadságunkat. Szóval, a hazugság a gyengék lázadása.
Négyéves lehettem, amikor az óvónéni elém állt, majd pulykahangján ezt kérdezte tőlem: Normális vagy?!
Az a helyzet, negyven év elteltével fogalmam sincs, mire véljem ezt a jó ízléssel elutasítandó, kellemetlen hangot, és még kevésbé emlékszem, mivégre érdeklődött elmeállapotomról. Akkoriban nem tudtam pontosan, mit jelent e szó, de a fenyegető hangsúly valami olyat sejtetett velem, hogy előnytelen dologgal vádol. Mintha afelől tudakozódna, hogy "rossz vagy"? Gondoltam, a helyzetadta tekintély előtt behódoló, konfliktuskerülő és biztonságos válasz a "nem". Erre szemei a homlokára másztak, szólni sem tudott, csak meredt rám, mintha nem lenne normális...
Az idők során ezt a szót nem csupán lenyeltem füleimmel, hallgatólagosan, hanem számba vettem, ízlelgettem, mint a savanyú cukorkát. Végül, eredeti - de annál igaztalanabb - formáját alaposan legömbölyítve olykor kiköptem, és megnézegettem, hol is tart a dolog. Hiszen amit vagy akit ezzel illetünk, kölcsönvett mércénk szerint bélyegezzük meg, így önmagában semmi jót nem jelent. Sőt. Kifejezetten ellenjavalltnak tartom a csupán közmegegyezés által hitelesített minősítéseket. Ennek következtében ma már bátran, minden színlelés, gyávaság és kiszolgáltatottság nélkül, egyenes (nemmel) választ mernék adni egy ilyen fontos kérdésre. De sajnos nem találok senkit, aki ebben a hangsúlyban újra meg merné kérdezni tőlem...
Most érdemes
Nagyra becsült, köztiszteletnek örvendő miniszterelnök úr, Szájbán Győző, ma reggel Verebélydorozsmára érkezett. Az ünnepélyes megnyitón elmondott beszédét szó szerint idézzük:
"Igen Tisztelt Hölgyeim, Uraim, Barátaim és Választóim; azaz minden Igaz Magyar Ember!
Rendkívüli napra ébredtünk ma, ami régen odázott feladatunknak eleget téve, kitartó munkánk eredményeképpen a megvalósulás örömével ajándékozott meg bennünket. Mint mindannyian tudjuk, korunk sürgető kihívásainak legfontosabbjai közé emelkedett: környezetünk megóvása és megkímélése. Legyen szó hulladékgazdálkodásról, zöld energia előállításáról, kormányunk élenjáró törekvései sorra öltenek formát, ahogyan ezt tesszük most, és tenni fogjuk a következőkben is. Sose feledjük: Földünket, és azon belül szeretett hazánkat az elkövetkező nemzedékektől kaptuk kölcsön.
Itt állunk, ezen a gyönyörű napsütéses délelőttön, országunk szívétől délre; mondhatnám hazánk ágyékában, ahol célkitűzéseinkhez és a hely rangjához méltó beruházás valósulhatott meg. Mindezért hálás köszönet és kiemelt honorárium illeti a tervezésben és kivitelezésben résztvevő honfitársainkat, akik a mögöttünk álló hosszú tél viszontagságait állhatatosan tűrve, megállástalanul azon munkálkodtak, hogy a kitűzött határidőre maradéktalanul készre jelenthessék e létesítményt. Külön megbecsülést érdemel a forma megálmodója is, a korszerű, egyben tájba illeszkedő formaterv megkomponálásáért, kidolgozásáért és létrehívásáért.
Ahogyan az imént mondottam, a zöld energia kulcsfontosságú mindannyiunk számára. Mindössze néhány főbb jellemzőt említek, ami a magyar mérnökök által képviselt csúcstechnológia vívmányai közül beépítésre került. Az előttünk elterülő, népművészeti faragásokkal díszített fakapun túl, közel hatezer négyzetméteres, háromszintes, teljesen automatizált berendezésű, íves és aszimmetrikus tetőszerkezetű épület mellett, huszonhét hektáron létesült naperőmű bázis, ami a létesítmény működéséhez szükséges, tetemes mennyiségű villamos energiát szolgáltatja. Ezen felül, a település háztartásait is kedvező díjakon látja el környezetbarát elektromos árammal. Nem kevésbé, említést érdemel a folyamat során keletkező hőenergia, ami - az eddigi gyakorlattal ellentétben - nem az élővizekbe távozva, kártékonyan melegíti folyóinkat, hanem hőcserelélő berendezéssel a környékbelieket látja el használati melegvízzel, a téli időszakra pedig fűtéssel.
Most pedig, szeretném megnyugtatni az akadékoskodókat, az ügy okvetetlen kerékkötőit, akik az átalakítási folyamat során képződő, légkörbe kerülő kártékony és kellemetlen szagú gázok és részecskék ártalmainak feltételezésével kísérelték meg hátráltatni az engedélyezési eljárást.
Nekik üzenem, hogy a kéménybe épített, többlépcsős szűrő és ülepítőrendszer nem csupán maradéktalanul megtisztítja a szabadba áramló égésterméket, hanem azt összegyűjtve, biohumusz keletkezik, amivel a térség gazdálkodói díjmentesen dúsíthatják termőföldjeiken a vetemény trágyáját.
Befejezésül, szólnék az Európában is elsők között szereplő kapacitásértékekről. A Verebélydorozsmai Halotthamvasztó naponta, a napsütéses órák számának függvényében, hét- nyolcszáz honfitársunk földi maradványait képes az imént említett, teljes folyamatszintű, környezetbarát, hulladékenergia újrahasznosításával ártalmatlanítani. Ennek a kötelező érvényűre emelt zártrendszerű égetésnek további előnye, hogy temetőinkhez közeli talajvizeinket is a jövőben megkíméli. Az első tíz napon próbaüzem zajlik, valamint a működtető cég nagylelkű akciót hirdetett. Ebben az időszakban, az első ötezer főnek a hamvasztása térítésmentesen zajlik.
Igen Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Akik eddig csak haboztak, latolgatták az indulást az ismeretlen felé; lét és nemlét között lábadoztak, kérem gyűjtsék össze maradék erejüket, és bátrak legyenek! Meghalni most érdemes..."
Nagyszerű életek
Johny Kiss, eredeti nevén Csók János, hatvan évnyi igazolt távollét után, első ízben lépte át a szülőhazájába vezető határt.
A reptéren nem üdvözölte senki, hiszen itt mifelénk, nyolcvanon túl már nem illik élni. Vagy legalábbis mozgóképes, esetleg beszámítható állapotban létezni. János egykori rokonai, barátai, néhai iskolatársai ez idő szerint, minden bizonnyal békésen lebegve pihennek valahol a felhők tetején.
Johny is csak úgyszólván véletlenségből tévedt ide. Átutazóként néhány szabad órája keletkezett, amit belvárosi sétával, és egy ebéddel igyekezett agyonütni.
A tranzitból kilépve a napvilágra, rögtön beleszimatolt a levegőbe, és megpendült farzsebében hordott gondolata: "olyan, mint New Jersey!" Ráadásul, szintén a játékos véletlen folytán, egy oldtimer Cadillac és egy Buick haladt el mellette. Pedig itt Európában, akár hetek vagy hónapok telnek ilyen járművek látványa nélkül.
Bevágta magát a soron következő taxiba, és a kezében maradt újságot kezdte lapozni.
Amint a sofőr megállt a Rákóczi út hídfő felőli részén, Csók úr fiatalos lendülettel kiugrott az autóból, és lépteit megszaporázta a Régi posta utca irányába. Derekasan megéhezett; a repülőn kapott madáreledel inkább meghozta étvágyát, sem mint csillapította volna azt.
És ekkor, a kitüremkedő saroképület mellett, egy megállítótáblán, krétával írt szívmelengető felirat jelent meg: "Nagyszerű életek".
Johny elismerően bólintott, és közben valami csodálatos érzemény balzsamozta körül a szívét. Hát ez lennél, te új, szép, derűs, tiszta Magyarország! Mégiscsak átváltozott itt minden... Tiszta Amerika!
Leült egy árkádok alatti, terített asztalhoz. Megebédelt. Órájára tekintett, fizetett, majd felszökkent, és útnak indult vissza, a reptérre. Miközben a taxi ablakából az épületeket, és a járdákon sietős létekkel haladó járókelőket figyelte, eltűnődött a régmúlton, nagy egyetemes igazságokon, és azok közös egységén, a nagyszerű változásokon, a nagyszerű Amerikán, és a régi kontinens ilyen rejtett zugaira is szabályszerűen kiterjedő Nagyszerű életeken.
Pedig Johny a hosszú távollét alatt csaknem elfelejtett helyesen magyarul beszélni, és pontosan olvasni. Egy bizonyos: nagyszerű ételeket fogyasztott.
Visszáru vegyesbolt
Reggel nyolc óra előtt tíz perccel, már kisebb sor alakult a bejárat előtt. A kezekben nehézkesnek látszó táskák, durranásig tömött szatyrok lógnak. Valaki éppen utánfutóról pakolja le a számolatlan holmit, és hetediknek beáll. Pontban nyolckor, az ajtó feletti hangszóróból megcsendül egy kedves kis melódia, aminek hallatára mindenki belekapaszkodik a csomagjába, és indulásra készen meglódul a kitárt kapu felé.
- Jó napot kívánok, miben segíthetek? - kérdezi meglepő előzékenységgel a pult mögötti személyzet közül az egyik.
- Visszárura hoztam három csomagot, mindjárt kipakolom.
- Nézzük csak - a boltos műveletekbe kezd, majd a pénztárgépből kígyózva kimászik egy blokk, negatív számokkal, és a visszafizetendő végösszeggel.
Az iménti reciprok vevő elégedetten sétál ki, horpadt táskáit könnyedén imbolygatja kezeiben. Kapott egy halom pénzt is a rengeteg, szükségtelen cuccért, amit otthagyott. A buszmegállóban megropogtatja a bankókat, beleszimatol, és fütyürészve vágja zsebre a nagy semmit. Ugyanis ez a papírköteg, ami alig fér a nadrágjába, legalább annyira hasznavehetetlen, mint amit az imént adott érte. Holnap újra kezdődik az egész. Elmegy, vásárolgat ezt-azt, rájön, hogy azzal sem lesz jobb az élete, holnapután újra beáll a visszáru vegyesbolt elé, és ez így megy tovább, ki tudja, meddig...
Minden csúcspontot ernyedés követ, ahogyan a fogyasztói világot is elérte az alkonyat. Ettől viszont nem lehet egyszerűsített elhatározással szabadulni. De azt meg kell hagyni, hogy remekbeszabott találmány ez a kifordított üzlet.
A belső szabályzat szerint, az itt dolgozók, életük minden területén is ellenkezőleg kell, hogy működjenek, ami lényegesen megkönnyíti ezt a rendhagyó munkát.
Egyikük, aki neve elhallgatását kérte, röviden elmesélte nekünk megváltozott mindennapjai valamelyikét, mióta a cég alkalmazottja. Bevezetőjét ezzel kezdte: "Egyik napról a másikra, minden a feje tetejére állt". Hívjuk őt Gedeonnak, mert ez egy megfelelően ritka név.
Gedeon hétköznapokon reggel hat órakor ébred. Nem vekkerre, hanem saját önbeállítására. Hat óra öt perckor felébreszti az éjjeli szekrényen lévő óráját. Ezután kézen járva kilépdel a fürdőszobába, és alaposan megmossa a fogkeféjét. Az otthonlét fennmaradó része hasonló érdekességekkel telik. Miután beül autójába, hátramenetben, mesteri óvatossággal és leleménnyel közelíti meg munkahelyét, ahol zárásig egy egész raktárnyi visszáru gyűlik fel, amit éjszaka a gyártók és nagykereskedők raktáraiba szállít a cég teherautója (a biztonság jegyében rendőri kísérettel, szintén tolatva teszi meg a távot, szerencsére ekkor már nincs az utakon forgalmi nehézség).
Gedeon, a munkaidő lejártát követően egy parkba érkezik, ahol hátra-futással lazít az egésznapos feszültségen. Hazaérve, kedvesen üdvözli feleségét, igazán jót beszélgetnek, sokat nevetnek, és napnyugta után heves csókcsaták zárják az estét. Végtelen örömmel bújnak ágyba, ahol csodáknak csodáját élik át egymással mindketten, minden éjszakán. Hát, így megy ez errefelé...
Szerelem - jó kezekben
Régen túl voltunk a közösen töltött mindennapokon. Gábor néhány éve eljött hozzám, hogy megmutathassa új autóját: egy elképesztően szép, tűzpiros Alfa Romeot. Extravagáns stílus, sportos elegancia, és a V6-os motor hangja, amikor az ember egy tenger melletti szerpentinen keményebben a gázpedálra lép...
Mentünk egy kört a város melletti elkerülő úton. Tagadhatatlanul elragadó élmény. Nem is annyira autózás, mint megnevezhetetlen életérzés. Az úti cél egyszeriben lényegtelenné válik, és maga az út gyönyörűsége lép elő a szürkés hétköznapok színfalai mögül. Az út, amin az Alfa dübörgése vonja magára a tekinteteket. A világ hirtelen megmutatja eddig elfedett titkait; még a virágok is élénkebbnek tűnnek, a levegő felforrósodik és teljesen más illata lesz a létezésnek. Mi ez, ha nem Szerelem?
Fél év múltán, Gábor átmeneti pénzhiánnyal küzdött. Leültünk néhány ital mellé, beszélgettünk. Hitelt nem akart felvenni. A végleges eladósodás nagykapujának tartotta. Gondoltam kisegítem. Nem fogadta el. Meghirdette az Alfa Romeot.
Néhány nappal később, ismerőseim közül találtam egy jól fésült, öltönyös urat, aki megvette, és boldogan elhajtott a kocsival. Együtt néztünk utána, ahogyan eltűnik és felszívódik a messzeségben.
Gergő jól nevelt, dörzsölt üzletember volt. Vagyonát főként az utóbbi évek tőzsdesikereinek köszönhette, különösen az elvarázsolt kripto-pénzek adásvétele hozott komoly bevételt a számára. Ebben a játszmában nagyjából ki is élte az összes benne lakozó szenvedélyét.
Az autójától ugyanazt várta, mint egy ideális feleségtől: legyen mutatós, gyors, pontos, megbízható. És mind ezek mellett kényelmes is.
Új szerzeményének varázsa addig tartott, amíg rendre bemutatta őt barátainak, munkatársainak, és persze Anikónak, a feleségének. Anikó az előbb felsoroltak közül pontos, megbízható és meglehetősen kényelmes volt. Az Alfa pedig a többi: mutatós és gyors. És megbízhatatlan. És kényelmetlen.
Gergő a hetek múlásával egyre több zavaró hibájára lett figyelmes. Eleinte csak a műszerfal alól hallott valami meghatározhatatlan forrású zörejt, amikor hepehupás utakon haladt. A következő napon megszólalt egy tompa kopogás a kalaptartó felől. Ehhez még csak rossz úton sem kellett mennie. A fék időnként nyüszítő hangot hallatott, amitől az embernek ugyanúgy feláll a szőr a hátán, mint az iskolai táblán ferdén végighúzott kréta sikításától. A sportüléstől megfájdult a dereka. Éjszakánként már csak a hátán, amolyan fekvő vigyázzállásban tudott aludni.
Egy november végi estén, elérkezett a feketecsütörtök. Nem a tőzsdei, hanem annál még kétségbeejtőbb: Az Alfa, nem egészen egyéves jármű, amiben még húszezer kilométer sem volt, az éjszaka közepén, a külvárosi temető és a szemétégető között lefulladt, majd nem indult újra. Gergő levette szemüvegét. Homlokát hisztérikusan a kormánykerék felső ívébe kezdte ütemesen beleverni. Szégyennek hírével, autómentőt kellett hívni. Ez volt a kimerített utolsó esély.
Amikor pénteken telefonált, már a hangján hallottam, hogy életének mélypontján lehet. Azt mondta, akármennyiért, csak szabadulni akar ettől az istenátka roncstól... És segítsek neki.
Miért ne? - gondoltam. Azzal felhívtam Gábort, megkérdeztem, hogyan állnak a pénzdolgai. Lelkesen újságolta, hogy épp most készül áron felül eladni egy régi bedöglött nyaralótelket, valahol a Tisza mellett, a világvégén.
Meglepetésem van - mondtam könnyedén.
Hétfőn, az eredeti ár feléért az Alfa visszakerült a szerelemmel ölelő kezekbe. Beültünk. Önfeledt hangulatban száguldottunk. A javítás után a motor gyönyörűen duruzsolt. Nem volt ott semmiféle zörgés. A V6-os hangja, az út színei és illata mindent felülmúlt. Az ülés mágnesként tartott bennünket a legélesebb kanyarokban is. Az idő és a távolság összeolvadtak, majd eltűnt minden, csak az ünnep, az élmény, és az Alfa maradt velünk...
Szakáll alatti mosoly
Úgy esett, hogy Woodstone-ban sem akadt túl sok ünnepelnivaló. A huszadik század ugyan ígéretesen lendült a rajtvonalról, majd iránytévesztése közben néhány vargabetűt ejtett, és kóvályogva beleszédült a harmincas évek világválságának meredek kátyújába. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, rendkívüli történések előtt nyíltak utak.
Mi vének, jól tudjuk, a csodák folyton körülöttünk tündökölve rejtőznek, de szikráikat többnyire akkor szoktuk észrevenni, ha leszáll körénk az éj feneketlennek érződő sötétje.
Woodstone a szónak szinte minden értelmében jelentéktelen kisváros. Ámbár, akkoriban jó eséllyel remélhették, hogy messze földön ismertté válhat; akár világhírűvé. Ugyanis az északi határ mentén, a Wholehill hegy lábánál elterülő parkban, a város alapítójának márványtáblája mögötti cseresznyefán 1931 nyarán meggy termett. A hihetetlen felismerés Ben Boozertől, a park gondozójától eredt útnak, futótűzként terjedt és jutott el a sajtóhoz, ezen át pedig a lakossághoz és a Botanikai Kutató Intézethez.
Eleinte a szkeptikusok a legegyszerűbb módon, szemrevételezéssel, kóstolással és tudálékos kommentárral igyekeztek leleplezni ezt a mondvacsinált képtelenséget. Többségük tudni vélte, csupán arról van szó, hogy az idei tavasz szokatlanul hűvösnek bizonyult, ami elegendő magyarázatot szolgáltat ahhoz, miért is érződik savanyúbbnak, tehát egészen meggyszerűnek az ilyentájt édesnek és ropogósnak megszokott cseresznyetermés. Ez az okfejtés távolról nézve hihetőnek hatott, azonban a botanikusok közismerten a téma specialistái. Mondanom sem kell, eszük ágában se volt beérni holmi dilettáns módszerek botcsinálta áltudományosságával. Laboratóriumi vizsgálatok sora után, egyértelműen bebizonyosodott, ez a kérdéses termés nem lehet más, mint meggy.
A példátlan eset eleinte konferenciák áradatát gerjesztette. Később, miután világszerte ismeretessé vált a dolog, zarándoklatszerű túrizmus vette kezdetét.
Igaz, a fa azóta mindig csak meggyet hoz, ami nem sokat von le mostani értékéből. Micsoda átváltozás! - gondolták és mélyen hiszik a gyógyulni, szabadulni, megigazulni vágyók...
Az elmúlt közel hetven évben számtalan sokaság adózott jelenlétével a látványosságnak, és a városkának is jó néhány millió extra dollárt hoztak. Szálláshelyek, éttermek gyarapodtak a kíváncsi szemeknek köszönhetően. Az ajándékboltokban a legkülönbözőbb csecsebecsék, pólók, és mindenféle ajándéktárgyak viselik a Woodstone felirat alatti kétágú meggyszár emblémát, aminek egyik végén egy tűzpiros cseresznye, másikon pedig a vérvörös meggy díszeleg.
Gondoltam, jó lenne még egyszer újra látnom ezt a számomra vidám kis települést. Ideutaztam, leültem a fa mellé. Még szerencse, hogy széles mosolyomat télapószerű, hófehér szakállam észrevétlenné teszi. Ugyanis megelevenedett a régi emlék, amikor tizenkét évesen itt nyaraltunk nagynénémmel, és unokatestvéreimmel. John, aki a legkisebb volt ötünk közül, velem jött az éjjeli sétára. Ekkor emeltük ki a városalapító tábláját a cseresznyefa alól, arrébb cipeltük, letettük egy másik fa alá, és találgattuk, miféle szerzet lehet?
Ezek szerint meggyfa volt.
Szabályok, Petikék, nagymamák
Egyre több szabályt kényszerítenek ránk! - szólt méltatlankodva Peti, a harmadik osztályos kisfiú. Nagymajájához, azaz Róza nénihez intézte panaszos mondatát, mivel ő volt az egyetlen a családban, aki jóságos türelemmel fordult felé.
"A szabályokat tisztelnünk kell, és megtartani mindazt, amire figyelmeztetnek, hiszen értünk vannak és nem ellenünk!" - zümmögte kesernyés mosolyával, dongó hangján a nagyi.
És mi van akkor, ha nem ismerünk egy szabályt? Azt hogyan tartsuk be? - akadékoskodott Peti.
Nagymama megpróbált kitérni, de a kérdező nem hagyta. Róza néni, zavarában leejtett valamit, ezzel folytatta az elterelő kísérletet. A negyedik újra kérdezés után már az italszekrényre, és az abban gubbasztó likőrösüvegre pillantott, de nem mert belekortyolni az unoka előtt. Nagy szerencséjükre éppen belépett Peti apukája, aki szintén megkapta az előbbi kérdést, és aki jogászként nem is a farzsebéből, hanem rögtön a nyelve hegyéről, szinte tollba mondta a választ: "A szabályok és törvények ismeretének hiánya nem mentesít azok betartása, illetőleg az ebből fakadó be nem tartásának következményei alól..." Ezután apuka megtalálta, amiért eredetileg a szobába érkezett, majd sietve távozott.
Peti egy éve nem látta a szeretett nagyit, pedig a ház felső szintjén él azóta is. Hogyan lehet ez?
A szülők a kisfiúnak küzdősportot választottak, ő pedig megszerette azt. Szabály itt is volt bőven, mégis összességében szerette a közeget, amiben mindez zajlott. Egy hétfői edzésen éppen a szemre támadás elhárítását tanította az oktató. Elmondta, megmutatta, ezután a gyerekekkel begyakoroltatta, hogyan kell megvédjék testük egyik legérzékenyebb részét: a szemeiket. Ebben a sportágban egyetlen szabályos szemre támadás létezik, mégpedig az egyik kézen lévő mutató -és középsőujj V -alakban történő kitárása, és a szemek felé lendítése. Ennek kivédésére - szintén szabály szerint - az ellenfél az orra mentén, kiegyenesített tenyerének élével védekezik.
Peti ezen fellelkesedve délután, az edzést követő hazaérkezésekor, benyitott a nagymamához.
Nagyi - Nagyi! Próbáld meg ujjaiddal kiszúrni a szemeimet, de egyszerre mindkettőt!
Megőrültél? - förmedt rá a nagymama.
Dehogy, ma megtanultam kivédeni! Ne félj, támadj, és nem lesz semmi baj.
Nagymama előhalászta háta mögül a likőrösüveget, és nagyot kortyolt. Összeszedte bátorságát, odalépett a magabiztos ellenfél elé, aki tenyere élét már orrához szorította. Ekkor Róza néni hirtelen felkapta kezeit, és mutatóujjaival Peti szemeibe bökött.
Mindez egy éve történt.
Minden
Az egész úgy kezdődött, hogy holnap elfelejtettem reggel hétkor elindulni a pályaudvarra. Emiatt nem szálltam fel a nyolcas expresszre. A határátkelőn időzve a repce mezőket nézve sem merengtem el azon a nagyszabású eseményláncolaton, ami ezután venné kezdetét. És hát, pont ezért, a célállomás peronján, a kézrázás is elmaradt Monsieur Verdoux-val, aki már régóta várhatott erre a találkozásra. Természetesen az Új Időszámításról szóló részletesen kidolgozott forgatókönyvet és keretrendszert sem fogadtuk el, ami döntőn lendített volna a világ további alakulásán. Következésképpen megmentetlenül hagyva a megmenthetőt, mindketten - egymagunk - megittuk ezerkétszáz kilométer távolságból, poharaink összeütközése nélkül az Armagnac-ot.
Így aztán, minden maradt a régiben...
Mese a műalkotásról
Állt egyszer, hol nem állt, a világ olykor napfényes, máskor árnyékos oldalán, a Keleti pályaudvar várótermében egy gyönyörű, mívesen megmunkált, nőiesen íves, mégis férfiasan erős és szilárd ruhafogas.
Körben rajta, számtalan akasztó kabátnak, kalapnak, de még köralakú polc is ékesítette, úgy derékmagasságban, az apró holmiknak, vonatjegyek, és egyebek ráhelyezéséhez.
Jöttek hozzá jöttmentek, távoli idegenek, közeli ismerősök, barátok, kedves és kevésbé kedves rokonok, úgyszólván bárki; indulásra és érkezőkre váró bátran függeszthette rá ruháit, gönceit, amíg közelében időzött.
Történt egyszer, amikor nehéz, nagykabátos idők jártak, teleaggatták mindennel. A kabátokon túl, vastag pulóverek, sálak, sapkák, alsó részére átázott, sáros cipők, derékpolcára pedig táskák kerültek. Aztán az egyik utas arra vetemedett, hogy bőröndjét is ráakassza.
A ruhafogas pedig oly rendíthetetlenül állt, mintha ez lenne legfőbb, vagy egyetlen rendeltetése.
Ahogyan az lenni szokott a teherbíró dolgoknál, végül nem a túlpakolás billentette meg. Mégcsak nem is a körülötte elhatalmasodó lökdösődés. Önmagához intézett benső kérdése ingatta meg. A létkérdés, ami végső soron bármit hajlandó felborítani. Ami alapjaiban rengeti meg a kérdezőt: Valóban itt a helyem?
Kisvártatva a vonat elindult a díszes társasággal, de lehet, csupán a váróteremnek lett elege a folytonos várakozásból, és az indult el a vonattól.
A borulásban a megszámlálhatatlan kacat levált a fogasról; a várakozók pedig morogva, mogorva szavaik formavilágában nem válogatva, megjegyzéseket dobálva szedték össze lim-lomjaikat, ki-ki a magáét. A fogas pedig elindult. Felszállt a metróra, és hamarosan a Déli pályaudvarra érkezett. Nem lépett a váróterembe, egyenesen a vonatra szállt, ami messzire száguldott vele. Amikor a táj egyre barátságosabban mosolygott, egyszer csak leszállt a szerelvényről. Mélyen belélegezte a koranyári illatokat a szabadban; megtisztult lélekkel haladt tovább. Új és újabb, méltóbb küldetések várták.
És itt, a mesém végén, megkérdezhetnéd: Fogas lehet Ő? Fogas kérdés, de mint műértő, ha megengedik, megválaszolnám: Az egyik legnagyobb műalkotás amit a mohó világ akasztóként használt...
A nyolcadik ajtó
Első alkalommal írok visszadátumozva. Mentségeim között az első, hogy ebben a valós időben már nem alkotok irodalmat; olvasom inkább másokét. Sőt, elképzelhető, mire a századfordulón majd áttekintésre méltatod a történetet, már nem is élek. Ráadásul, mindig is vonzott a műkincshamisítás gondolata, mégsem engedtem a csábításnak. Nem fért a fejembe, ki vesz valótlanul eredetit? Így aztán most jól kiélem magam ezen az ingyenes kis képzeletmaketten. A harmadik okom nem más, mint a hatásos időutazás emlékeim hőskorszakának eltemetett birodalmába. Mert a múlt temetője: a legkínzóbb titkok őrzőhelye.
Ezek között úton vagyok. Semmihez sem fogható szabadságélményem pont itt bontakozik, nap nap után, ebben a száguldásban, hegyek között, zajos városokban, falvak mellett, szántók szélén, úttalan utakon.
Éjszakára a legkülönbözőbb helyeken alszom meg. Szívtelenül nagy szállodákban, koszos kis motelekben, panziókban. Utóbbiak jó részébe visszajáró vendégként ismernek. Érkezésemet terített asztal, és a házinéni vagy bácsi ízes üdvözlése kíséri. A legutóbbi ilyen utam valahogy félresikeredett. A dél-keleti országhatár közelében meglapuló faluban éppen lakodalmat tartottak aznap. A násznép egy részét pedig a környéken szállásolták el, beleértve kedvenc helyemet is. Ide az utóbbi években már nem is kell bejelentkeznem. Egyszerűen csak jövök, mintha hazamennék.
Csendes, kisforgalmú vidék. Szabad szoba mindig van, és a háziak is jól tudják, minden hónap első péntekén szoktam előtűnni.
Ezért aztán akkor este, a jajveszékelő magyarázkodást majdnem végihallgatva kellett búcsút intenem nekik.
Keresni kezdtem új szállást a környéken. Mindenütt telítettség fogadott. Végül betértem egy csárdába, ételt rendeltem, telefonáltam. A mellettem álló asztaltól egy hajlott hátú öregember hátrafordult, és az ablak felé mutatott. Arra menjek, az erdőn túl az Óvár Hotelben biztosan lesz kiadó szoba. Furcsán végigmért, és hozzátette: "Szedd össze a bátorságodat fiatal úr..."
Nem értettem, mihez kell a bátorság, így aztán összeszedtem maradék erőmet, fizettem, indultam. Tekervényes úton végül eljutottam egy elgazosodott birtok vaskapujához, amire a hotel nevét írták. Behajtottam. A kastély mögött az égbolt egészen valószerűtlennek látszott. A parkoló üresen állt. Olyannak hatott, mintha nem is üzemelne. Beléptem a főbejáraton, körülnéztem. Sehol senki. Egy ósdi kőpult mögé tekintettem a félhomályban, amikor észrevettem egy gyermeket, aki egy kis széken ült. Megszólítottam. Reszelős hangján visszaköszönt. Megdöbbenve láttam, nem is gyerek, hanem egy törpe válaszol. Beszélgetésünk végén felmarkolt jó néhány kulcsot, majd felkísért. Az emeleten hosszú, magas folyosón sorakoztak a szobák, összesen hetet számoltam. Mindnek nyitva volt az ajtaja, kivéve a legtávolabbit. Ennek még a színe és a formája is más volt. Gondoltam, ott lakik a törpe, amolyan cselédszállás féle. Anélkül, hogy kérdeztem volna, odavezetett. Közelebb lépett, és halk, majdnem suttogó hangon így szólt: Ez itt a hetedik szoba. Mint a mesében. De a többi vendégszoba, válasszon kedve szerint!
Miután végigjártam mind a hatot, eldöntöttem, a hármasban fogom tölteni az éjszakát. Az összes közül ez hatott rám a legkevésbé ridegnek.
Már az ágyban feküdtem, amikor a hatalmas függöny megmozdult. Eleinte csupán enyhén fodrozódva, néhány pillanattal később már jól kivehetően hullámzott. Odaléptem az ablakhoz, amit zárva találtam. Biztosan a réseken át kóborol a huzat, ilyen lepukkant helyeken ez természetes. Visszafeküdtem. A fejem feletti csillár ingaként kezdett egészen lassan hintázni. Amikor felkapcsoltam a lámpát, a mozgás fokozatosan abbamaradt.
Ez így nem lesz jó - gondoltam. Holnap hajnalban kelnem szükséges, mindössze néhány órányi alvásidőm lehet addig. Félrehúztam a függönyt, eloltottam a villanyt, lefeküdtem, és majdnem sikerült álomba mélyednem. Záró gondolatként felsoroltam magamban, hogy nagy szerencsémre sok mindenre fény derült már; modern világunkban a tudomány leleplezte a boszorkánykultúrát, a babonás hiszékenységet és még sok mindent. Egy reccsenő szekrény a faerezet mentén keletkező hőtágulási különbségtől ad hangot, egy lengő csillárt a szobában felszálló meleg levegő is ringathatja, csakúgy, mint a függönyt. A magától meggyúló gyertya pedig... Ma már minden cukrászdában kapni ilyet a születésnapi tortákhoz, megviccelni az ünnepeltet vagy a nagymamát. Miután az utolsó önmegnyugtató mondattal is végeztem, csukott szemeimen át, megjelent egy kékes fénypont, ami tágulni kezdett, és a végén emberszerű formát öltött.
Kinyitottam a szemem, és egy ideig még láttam ezt a derengő fantomot az ágy sarkában. Micsoda parádé készül itt? Mint egy lézercirkuszban... Ettől függetlenül úgy határoztam, inkább az autóban éjszakázom. Összeszedtem a holmimat, kiléptem a szoba ajtaján. Felnéztem a folyosó freskóira, amin a képek megelevenedve mozgásba lendültek. Bizony, ilyen a halmozott fáradtság, nincs ezen semmi csodálkoznivaló.
Bejártam a többi szobákat is, hátha találok valami békésebb helyet. Hiszen az autómban még az ülést sem tudom hátra hajtani a mögöttem lévő raktér miatt.
Nem leltem nyugalomra. Viszont az a különös ajtó, a folyosó végén elkezdte csiklandozni a fantáziámat. Elhatároztam, visszacsiklandozok valahogyan. Óvatosan rátettem a kezem, a kilincs puhán meghajolt lefelé, de a hatalmas türkizszínű bejárat mozdíthatatlan maradt. Azután többször is nekirugaszkodtam. Mi lehet itt?
Amikor egy pillanatra hátra néztem, a törpe ott állt mögöttem.
- Szeretne belépni? - kérdezte
- Megnézném, ha lehet - mondtam.
- Megnézné?
- Igen, megnézném.
- Biztos benne?
- Miért kérdezi meg ennyiszer?
- Odabenn látnivalót nem talál. Ami ott van, azt csak átélni lehet.
- Hm... Akkor átélem. Végül is, erre a két-három órára már nem akarok lefeküdni. Bemegyek, szétnézek, akarom mondani átélem, aztán megreggeliznék.
Elővette kulcsait, és várakozni kezdett. Biztosan borravaló fejében nyitja. Elővettem a pénzem, nyújtottam felé. Amikor elvette, alapos vizsgálatba kezdett.
Hamis - mondta, és azzal a mozdulattal visszatette a kezembe. Erre nem szóltam semmit. Lehet nálam hamis pénz? Végül is lehet, én nem szoktam ezt szakérő szemekkel átvilágítani. De az is előfordulhat, eszelős a törpe, akkor meg főleg nem kezdek vitába vele. Álldogáltunk egy darabig. Megfogtam az utazótáskám fülét, és elindultam a lépcső és a kijárat felé. A törpe utánam szólt: Most nyitom, ha érdekli!
Megtorpantam. Némi tétovázás után visszafordultam. Még hozzátett ennyit: Ide csak a visszaforduláskor lehet belépni. Különben megfeszül a zár, és nem nyílik az ajtó.
Beléptem egy hatalmas, üresnek tűnő térbe. Mielőtt még bármi elkezdődhetett volna, az ajtó becsapódott, és a kulcs gondosan fordult egyet. A törpe távolba vesző hangját hallottam: Jó utat!
Visszakiabáltam, hogy köszönöm, de mikor nyitja ki újra?
Alig hallható hangján így válaszolt: Ez a bejárat volt. Miután megtalálta, kijutni a nyolcadik ajtón lehet...
Monológ
Ábrahám és Lincoln egy kedves, kellemes folyóparton, a duzzasztógáttól úgy százötven méterre, elmélyült eszmecserébe kezdtek.
Lincoln az első óra végéig nem csupán béketűréssel, de egyenesen csodálattal, Mestert illető áhítattal fülelt. És a hangokon, azok túláradó értelemmel és indulatokkal fűtött végső igazságain túlra tekintett. Mintha a menny szórná dörgések és villámfények formájában e-világra a túlsó partok letisztult, Szent Igazságait.
De ami sok az sok; elérkezett a forráspont. Valamikor a második óra közepe táján, a negyedik elfojtott ásítás után, a szelíd hallgató megmásíthatatlanul unottá és elgyötörtté változott. Az elkövetkező másfél óra udvariassággal és színlelt derűvel telt. Ezután a bólogatás alábbhagyott, a szemlélő a helyszínről angolosan eltávozva merült saját gondolatai közé, mindössze testének díszletét hagyva a beszélő, pontosabban a szónoklatot lefolytató Ábrahám előtt. Idő múltán, utóbbi nagy nehezen megkezdte visszavonulását végeláthatatlan szószövedékének hősugárzásában. A félnapos baráti találkozás dicső zárásához közelített. Ábrahám a hosszas felszólalás utáni zsibbadtságot azzal kívánta feloldani, hogy kérdést intézett egyszemélyes közönségéhez:
- Mit gondolsz barátom, mivel lehetne mindezen bölcsesség-gyűjteménnyé érett gondolatfolyamot kiegészíteni, esetleg méltóképpen lezárni?
És most Lincoln egyszeriben feleszmélt a kínálkozó lehetőséget megpillantva kókadtságának ködfényei közül, majd így válaszolt:
- Azon merengek, létezhet-e ebben vagy bármely másik világban akkora szemeteszsák, amibe mindez egy tételben beleférne?
Csodák három napja
Micsoda felismerés! Összefüggéseiben ezen még sosem gondolkoztam. Aztán eszembe jutott még néhány be nem teljesült álmom. Az egyik ilyen, még kora gyerekkoromból származik. Az a gyanúm, hamarosan nagy gondban leszek, mibe fektessem a lottó főnyereményt, amire - őszintén szólva - már egyáltalán nem sóvárgok. Utána jött egy másik fantáziakép, idősebb gyermekként: "Meg akarom váltani a világot" - hangzott fel emlékeim közül. Elnevettem és kissé elszégyelltem magam. Mert ennek mára nyoma sem maradt bennem. Ekkor megcsörrent a telefonom. Valami furcsa számról kerestek, valószínűleg távoli országból. Hagytam, hadd zenéljen, ne zökkentsen ki ebből a különös múltidéző, lebegő, ráeszmélő hangulatból. De a hívó nem adta fel. Megnéztem jobban a kijelzőt, amin a körzetszám mellett megjelent, honnan keresnek: Vatikán. Innen még sosem próbált senki elérni. Szóval végül felvettem. Templomi orgona hangját hallottam, majd egy mélyen zengő hang így folytatta: "Áldott legyen az Úr, és annak megváltója, ki eljöttél közénk." Nem mondom, erősen meglepett a dolog, de tréfának elmegy... Aztán így folytatta: "Szent atyánk, a pápa szeretne feloldozást Tőled, kapcsolom Őt." Ismét orgona, majd Őszentsége így szólott: "Na idefigyelj öregem, itt én vagyok a helytartó, de nem részletezem. Rövid leszek és érthető. A Golgotát előkészítettük neked, a kereszt felcipelésében önkéntesek segítenek majd. Az egész ceremóniát gyorsan és diszkréten bonyolítjuk, nincs szükség sajtóra, és más hírverésekre. Olyan lesz, mint egy szűk körű lakodalom. Enni persze nem fogsz, majd a többiek. És siess a csodáiddal, van rá három kerek napod. Addig is, az Úr legyen tevéled..."
Baj
Kérem a következőt! - rikácsolta varjúhangján az asszisztens.
· Halmos vagyok, ez itt a traumatológia?
· Hallgatom - szólt a főorvos.
· Várjon, leveszem az ingem... Itt a vállam, egy órája nem mozdítható.
· Térjen a lényegre!
· Létráról estem az előbb, azóta a légzésem is gyötrelmes.
· Valami egyéb probléma?
· Az a helyzet, a bokám is bedagadt.
· Úgy értem, miért jött ide?
· Nagy baj van, doktor úr, agyrázkódás jeleit is érzem...
· Tudja kedves Halmos, mi a maga baja? Leginkább az, hogy nem látta még a
többi beteget az osztályon...
Elképesztő
Az már régóta köztudott volt, hogy errefelé sosem látott méreteket ölt a munkaerőhiány. Főként a dolgos kezekre vonatkozik mindez. A mai újsághír sem tudott ehhez sokkal többet hozzátenni, amit Kagylós úr olvasott az imént, íróasztalára támaszkodva, ráncolt homlokkal, szemüvege mögül hunyorítva.
Mint mindig, miután végzett a reggeli hírolvasással, gyógyszereivel együtt megitta nagy bögre kávéját. Kisvártatva elkívánkozott a mellékhelyiségbe, ahol rendszerint a korszakalkotó ötletei keletkeznek. Útközben, a folyosón rácsodálkozott az egyik régi, omladozó, púposodó vakolatfoltra, ami évek óta nyugalomban, óvatos és alattomos lassúsággal, érintetlenül terjeszkedett.
- Valaki kezelésbe vette végre. Ezek szerint nincs elveszve itt minden. Ha lassan is, de azért a gondoskodás mérhető, legalább ilyen apró dolgokban - szólalt meg az elhamarkodott gondolat.
Kagylós úr irodáját egy vékony, minden hangot áteresztő ajtó választotta el a folyosótól, amin opálos, alig áttetsző üvegberakás foltokban látni engedte, mi történik odakint. Bármennyire célszerűtlennek is tűnt elsőre ez a megoldás, mégis remekül működött. Ha ügyfél vagy vendég érkezett, esetleg tévedésből toppant be valaki, ennek előjeleit jó néhány másodperccel előbb lehetett észlelni, így a számítógép képernyőjéről volt idő eltűntetni a látogatóra nem tartozó írásokat, képeket. Esetleg hamar a fiókba lehetett tolni a nassolnivalót, ami nem vet éppen jó fényt egy cégvezetőre.
Aznap estig bent intézte ügyeit. Mikor elindult a folyosón, észrevette, a kis levakart vakolat már szinte emberméretű. Utolsónak lépett ki az épületből, az ajtót kulcsra zárta.
Reggelre érkezve, az egész fal meg volt tisztítva a hibás vakolattól. Kagylós úr elővette mellényzsebéből a másik szemüvegét. Azzal is megnézte. Elhelyezkedett az irodájában, a megszokott koreográfia szerint híreket olvasott, megitta a kávét, majd elindult a mellékhelyiségbe. Addigra már jókora gittelt foltokat is észrevett a falon. A mosdóból kifelé jövet, a másik fal egy része is le volt kaparva.
- Nahát... Egy hangot sem lehetett hallani - motyogta magában félhangosan.
Délutánra a szemközti fal is teljességében elő volt készítve a festéshez.
- De hát egész nap nem is járt itt senki. Na mindegy, van ennél fontosabb tennivalóm is.
Eltelt a nap, Kagylós újra hazaért. Estére megint megkörnyékezte ez a megmagyarázhatatlan jelenség. Legszívesebben meccset nézett volna, de nem tudott odafigyelni erre sem. Felhívta régi barátját, Hordó Palit, elmesélte neki, hogy ilyen hangtalan és hatékony munkát az építőiparban mostanáig sosem tapasztalt.
Másnap Pali beugrott az irodába megtekinteni ezt a csodát. Kagylós úr elképedve mutatta, hogy a fal, amit tegnap még nyersen előkészített látvánnyal hagyott itt, az reggelre már le volt festve. Ki járhatott itt éjszaka? És napközben?
Pali felhozta autójából a vezeték nélküli kameráját. Kitették a folyosón lévő asztalkára, és látószögét a másik, még festetlen falra szegezték. Miután elkészültek, bevonultak az irodába. Pali a telefonját az íróasztalra tette, és miközben üzleti ügyekről ejtettek néhány szót, módszeresen odapillantottak a képernyőre, ami a kint zajló eseményeket közvetítette. Egy idő után jól látszott, a fal fele szépen kifehéredett a friss festéktől. Kinyitották az ajtót. Sehol senki. Kezdett nyugtalanítóan rejtélyessé fokozódni a dolog. Ettől kezdve nem beszéltek. Behúzódtak a hűtőszekrény melletti két fotelbe egymás mellé, és mereven figyelték a telefont. Percekkel ezután Pál szólt elsőnek:
- Ezt figyeld b.meg... - dadogta borzalommal sújtott hangon.
A falat valami láthatatlan lény festette. Még az eszközöket sem lehetett észrevenni, csak a folyamatos haladást, ahogyan a festett felület egyre tágul. Ismét kiléptek. Amikor ott álltak, a munka valamiért abbamaradt. Csupán a kamera segítségével lehetett követni, hogyan is készül el a folyosó felújítása.
Kagylós úr ingujjával letörölte homlokát, nagyot sóhajtott, végül összegezve így szólt:
- Palikám, ez elképesztő... Ide jutottunk. Már kísérteteket is bevonnak dolgozni. Tragikus az élő munkaerő hiánya, főleg a dolgos kezeké...
Eltemetett regényem utolsó áldozata
Egy barátom szomszédjának a fodrásza azt olvasta valahol, hogy minden szorongás gyökere a halálfélelem. A megsemmisülés balsejtelmétől rázkódó ősi rettegés. Bizonyára így is van...
Mivel legjobb tudomásunk szerint a többi élőlény - vélhetően korlátoltságának okán - nem tekint a jövő bizonytalanul sötét erdőségeinek árnyai felé, ezért mentesek maradnak az aggodalmat hizlaló spekulációk szövevényes, benső bozótharcaitól. Együgyűségük a nyugalmuk és rendeltetésszerű életük legfőbb forrása.
Másképp van ez nálunk, hiszen létszomjas vágyunk a halmozásra határtalan. Ennél irtózatosabb jövőkép mi lehet, mint a teljes megsemmisülés? Pedig a jó halál pontosan ilyen. Maradéktalanul bevégzett mű, amiben az alkotó furdalásoktól mentesen kaphatja meg a felmentvényt a létezés alól; gondtalanul és nyomtalanul elpárologhat. Olyan ez, mint a tökéletes égés, ami nem hagy hátra ártalmas részeket. Hamut sem. Talán még emléket sem.
Ez a szépséggé érett gondolat tegnapelőtt elkerülte az egykoron, jó tíz évvel ezelőtt végső nyugalomra helyezett regényemet. Váratlanul, minden előjel nélkül, éjfél előtt negyedórával, a "Félbehagyott és halva született írások városi temetőjében", egyszer csak felegyenesedett, alaposan kinyújtózott az évtizedes zsibbadtság után, és elindult felém. Besurrant a küszöb alatti résen, és büszkén az asztalomra ült. Egy ideig tétlenül néztem a kriptaszökevényt, majd leporoltam és megigazítottam gyűrött ábrázatát. A sokkoló helyzet ellenére, nagy szerencsémre, munkavédelmi tanulmányaimból eszembe ötlött, hogy ilyenkor kiemelt - sőt sorsdöntő - szerepe lehet a jól megválasztott védőitalnak. Az a szűk pillanat ugyan óráknak tűnt, de rögvest megérkeztem a szekrényből határozott mozdulattal előemelt konyakosüveggel. Néhány kupica legördítése után beszélgetni kezdtünk. Először is bemutatkozott: "A legnagyobb átverés" - ez az eredeti címem. Ekkorra már nagyrészt előúsztak hézagos emlékeim róla. Azután a poharazások közti rövid szünetekben elmesélte, miről is szólt (vagy inkább szólt volna) Ő, a gondolatban létező írás.
Mindez 2010-ben történt, két évvel a megjövendölt világvége előtt. Ha pár hónap alatt elkészül, elképzelhető, aktualitása fényében tündöklő olvasmánnyá válhat. De hát nem így történt. Az író, azaz erős túlzással jómagam, elkönnyelműsködtem a dolgot, és mire már összeállt az egész történet, régen eljárt felette az idő. Pedig élni, és ezen belül hatni szeretett volna, amitől ilyenformán megfosztottam. Talán emiatt maradt meg a lét és nemlét köztes, kísértetforma állapotában, hogy ezen a szélviharos csütörtök éjjelen feltápászkodjon, ide óvakodva ébren tartson, és eltűntesse üvegemből a konyakot.
Minden mesében (de csakis ott) a bátor, jó cselekedet jutalmat érdemel. Így amiért gallérját is megigazítottam, elegánsan és ünnepélyesen megígérte, hogy lényegre törő lesz, nem untat felesleges és terjengős részletekkel.
Szóval, a történet a várva várt világvége előtti néhány hónap során játszódik. A könnyen rálegyintőktől egészen a fanatikus megszállottakig széles és színes volt a felhozatal, kik és hogyan várták a végső elszámolás napját. Viszonylag sokan lehettek a látszólag csendben rettegők, akiket a bizonytalanság nem hagyott nyugodni. Egy részük - a biztonság kedvéért - előidézte önmaga számára a világvégét, így könnyebben szabadultak. A többiek gondolkoztak, meggyőződésük szerint józanul és előrelátóan. Készletezésbe kezdtek, élelmiszerek és ivóvíz felhalmozásán túl, saját áramfejlesztő gépet, és ki tudja mi mindent vásároltak, amíg még hozzá lehet jutni.
Őket szánakozóan nézegették a tehetősebbek, akik szintén latolgatásokba bonyolódtak, de egészen más nagyságrendek szerint. Mit ér a raklapnyi konzerv, meg a többi kellék, ha özönvíz, vulkáni láva, atomkatasztrófa sújtja életterüket? Túlélni mindenáron, de módszeresen kell! Még ha csak pár hónappal is húzzuk tovább...
Erre harapott rá egy új, mélyépítő iparág, a föld alá telepített betonbunkerekkel. Kaptak is megrendelést bőven. Az egyik ilyen nagyvállalat gondolt egyet, és negyven emelet mélységű, több hektrányi területen, túlélő luxushotelben hirdetett meg lakhatási jogot, csillagászati árakon. A vég előtti utolsó két hónap során olyan mennyiségű szobát foglaltak le, és fizették ki az előleget, hogy reménytelenné vált határidőre a kivitelezés. A terv összedőlni látszott. Ekkor a céget eladták egy nagybefektetőnek, aki másképp közelítette meg a kérdést. Értékesítettek további, körülbelül nyolcszoros mennyiségű szobát. Szerződtettek egy ügyes grafikus csapatot, akik a vásárlók megnyugtatására, megszólalásig valódinak látszó látványterveket készítettek arról, hogy milyen előrehaladott állapotban van az egyébként töredék részben megvalósult építkezés. Három héttel a téli végítélet előtt megkezdődött a beköltözés a föld alatti szállodába. Repülőgépes különjáratokkal, onnan buszokkal érkeztek meg a leendő lakók egy óriáslift elé. Ebbe beszállva alámerültek a gondosan elkészített két szintre, és elfoglalták szobáikat. A szervezők a szobák tévékészülékeire álhíradós csatornák díszletek között megrendezett és felvett műsorait vetítették, miszerint a Föld felszínén már megkezdődött a katasztrófasorozat. Az elszállásoltak elégedetten nyugtázták bölcs döntésüket, és a korábban kifizetett előleget internetes banki átutalással kiegészítették a teljes vételárra, egy központi számítógép segítségével, ami ezen kívül semmi másra nem volt használható. Ugyanez történt a továbbiakkal, akik a következő napokon bekerültek a mélység megóvó betonszárnyai alá. A helyet azonban fel kellett szabadítani az újabb érkezők számára. Emiatt, az előzőket, közösségi rendezvény ürügyén, lejjebb vitték néhány emelettel, ahol bemutatták nekik a tényleges világvégét...
Így ment ez a fennmaradó időben. Az utolsó napon, az ár-licit alapján hátra sorolódottak pánikszerűen, kisírt szemekkel rohamozták meg a lift bejáratát, de "nagy szerencséjükre" mindannyian bekerültek a túlélésüket biztosító óvóhelyre.
A regényt nem mesélem tovább, mert a tetemes mennyiségű konyaktól álmosság telepedett rám, és bizony ebből az elbeszélésből többre nem emlékszem.
Na jó, egyvalamit még elmondok. Iván, aki a hotel épületének eredeti tervezésében kulcsszereplő volt, nem jutott hozzá sem a nagyreményű díjazásához, sem pedig a szerződés szerinti, őt megillető hotelszobához. Mivel a cég eladásra került, még mielőtt az építkezés jelentős részét megvalósíthatták, emiatt Iván, végtelen csalódottságában otthonába zárkózva, a híradásokat, és a szóbeszéd útján terjedő vészjósló jeleket folyamatosan figyelve készült a világ nagyszabású befejezésére. Ez a vég azonban sehogyan sem akart elkövetkezni. Hónapok teltek, odakint már tavasz volt, elvonultak a fenyegető árnyékok, és helyükbe reményekkel teli illatok szálltak be az ablakokon. Egy reggelen Iván arra ébredt, hogy leveszi magáról ezt a merev rögeszmét, kimegy a szabadba, nem várja tovább a nagy pusztulást.
Megérkezett egy tágas, vadvirágos rétre. Leterítette pokrócát, és végre lélegezni kezdett, egyre nagyobbakat. Arcán a rögzült félelem helyét valami üdvözült mosoly vette át. Ellazult, eggyé vált a természettel, a virágokkal, a napsütéssel, a határtalan szabadsággal és életvággyal. Érezte testén a tavaszi szellő simogatását, és még valamit. Bal lábának nadrágszára alatt, óvatos kedvességgel, mintha női kéz érzéki simogatását érezné. "Micsoda emlékek testesülnek meg csupán a felszabadult képzelet hatására" - gondolta magában. Mire a női kéz már a combját is simogatni kezdte a nadrág alatt, kinyitotta szemeit. Akkor vette észre, valami siklóféle mászhatott be hozzá. Ijedtében farkán ragadta a különös szerzeményt, hogy kihúzva onnan, megszabadulhasson tőle. Azonban a vipera megriadt, és derekasan térden marta Ivánt. Ő pedig visszarogyott a pokrócra, és csak tűnődve feküdt tovább a szikrázó napfényben, az összemosódó, egyre szürkébb felhők alatt.
Essünk túl rajta!
Még ilyet! - nyöszörögte a földszinti konyhaablak mögött Irmuska néni, aki az elmúlt hetvenkilenc év alatt még sosem látott ekkora havat lehullani a városra.
Miközben az ebédhez valót válogatta össze, többször is a mennyezet felé emelte megfáradt, szürkéskék szemeit.
- Istenemre mondom, megőrült ez a Szeles Tóni! - suttogta magában. Ugyanis egy emelettel feljebbről, lázas pakolás gyakori kopogásai hatoltak át a födémen és a falakon.
Tóni rendszerető ember volt. Eme régi mérleget azonban temérdek használaton kívüli holmi torlaszolta el. Nagyapja vágóhídi hentesként dolgozott egykoron, tőle maradt ez az emlék. Törődésigényes jószág lévén, évente szükséges volt hitelesítteteni a Mérésügyi Hivatalnál, ahova időpontot mindig jóval előbb kellett kérni. Két héttel ezelőtt érkezett a távirat, amiben a mai napot hagyták jóvá a hivatali illetékesek.
Miután kiszabadította a közel egymázsás öntöttvas gépet, megkezdte a lecipelését. Először autója csomagtartójába tette. Majd előkerült a hólapát. Fél órával később mégis kiemelte a mérleget. Kölcsönkért egy szánkót, rákötözte, és elindult a végtelen hómezőkön Kőbányára gyalogszerrel, át a hídon, járdákon, utakon, lépcsőkön, emberpróbáló elszántsággal. Félúton kimerült, összeroskadva hanyatlott a szánkó hátsó sarkára, a gép mellé. Körbenézett az üres utcákon. Telefonfülkét pillantott meg, belépett, tárcsázott. Már csak húsz perce maradt a pontos megérkezéshez. Dr. Weber Ernő, osztályvezető főmérnök vette fel a kagylót. Tóni már éppen előemelte volna kérdését egy későbbi időpontra célozva, mikor Weber doktor így szólt: Megvárom, elfogadom a késést, a rendkívüli hóhelyzet nem foghat ki rajtunk! Essünk túl rajta!
És Tóni, utolsó erejéből belekapaszkodott a szánkó széles madzagjába, újra vonszolni kezdte. Mire odaért, úgy tűnt, mintha hóembert húzna maga után. A szánkó és a rakománya felismerhetetlenségig megtelt gömbölyded fehérséggel.
Hosszas vizsgálat - és némi után-állítást, beszabályozást követően - a gyönyörű fényekben csillogó, hologramos matrica felülragasztásával; pecsétekkel, ellenjegyzők és hitelesítésért kezüket tűzbe tenni hajlandó szakértők aláírásával átadásra került a frissen nyomtatott, kötegnyi dokumentáció.
A szánkó, terjedelmes tömegű utasával, a délutáni szürkületben elindult vissza, Óbuda peremére. Vele utazott Tóni, aki ugyan elöl görnyedve kullogott, miképpen az igavonó állat, de jól tudta, az igazi vezér mindig hátulról fedezi harcosait...
Késő este, négy-öt pihenő és erőgyűjtő leroskadás után megérkezett. Már nem maradt lelki ereje az emeletre felcipelni a rakományt. Beemelte autójába. Majd holnap, újult erővel... Felaraszolgatott lakásába. Egy ideig még figyelte az ablakból a szűnni nem akaró hóesést. Behúzta a függönyöket. Ágyába rogyott. A jól végzett feladat megérdemelt jutalma ez a meleg, barátságos szoba.
Mégis, nehezen akart álom szökni a szemeibe. Gyerekkorából hirtelen előtűnt a számolós módszer. Így hát elkezdte a számolgatást, hányféleképpen tudja az ember elpazarolni az életét...
Gyógyzselé
Eddig azt gondoltam, csak végszükség esetén megyek orvoshoz. Mégis, éppen itt ülök, és a lábamon lévő sebemet kötözi a télapóra emlékeztető, fehérszakállú doktor.
Ekkor egy vígjáték filmjelenete jutott eszembe, ahol a hamis tolvaj-Mikulás után nyomozó főszereplő egyszer csak odalépett, belecsimpaszkodott a feltételezett tettes, járókelő bácsika fehér pofa-fürtjeibe, és leleplező próbával jól megrángatta a valótlannak hitt állszakállát, majd miután bizonyosságot nyert tévedése, elnézést kért, nem őt, a letartóztatandó szélhámost sikerült megragadnia. Rövidke pillanatra megkísértett az emlék, de ezzel egyidőben észrevettem, hogy a múlt télről ottmaradhatott az asztalán egy egész tál szaloncukor. Szóval semmi kétség, lebukott... Hogyan lehet ez még itt? Rettenetesen rosszízű, vagy senki sem mer venni belőle? Esetleg nem kínálja másoknak, ahogyan nekem sem. Ő maga meg biztosan cukorbeteg, és csupán a szemeivel nyalogatja olykor az ünnepi csemegét. Na majd a végére járok...
Harminc éve motorozok. Igaz, ritkán ülök gépnyeregbe, és többnyire nem sietve, mindössze az élmény kedvéért gördítem magam alatt az utakat. Legutóbb, leszálláskor, a kipufogó forró csonkja adott csípős csókot a lábszáramra. Hosszabb idő telt el azóta, de az égési sérülés valamiért nem gyógyul rendesen. Ezért jöttem ide. És most a Télapó, miközben a sebemmel bűvészkedik, megköszörüli torkát, mert valami fontosat kíván szólni: "A súlyosabb sebek gondozást igényelnek. Az első szakaszban kötés mögé rejtve óvjuk. Ezután, a sérült felületet a var kérgesedésekor, a lehető leghamarabb, fedetlenül viseljük. Máskülönben a túlkötözés éppúgy késlelteti a gyógyulást, mintha egyáltalán nem kezelnénk."
Ha már bölcselkedésbe kezdett jó Mikulásunk, de mégsem kínál a szaloncukorból, gondoltam megtoldom ezt a steril, fehérköpenyes szép mondatot valami vadvirágos díszítéssel: "Én a természet öngyógyítását többre becsülöm..." A télapó szigorúan kitekintett az ablakon az orra végére leszánkózott szemüvege felett, kezei megálltak, arckifejezése komorrá dermedt, tekintete egy pillanatra a távolba tévedt, majd így folytatta: "A természetben igen ritkán fordulnak elő felhevült kipufogócsonkok. De tudja mit, sebgondozás előtt igyon napi két csésze közepesen forró hársfateát!"
"Hársfateát mondott? Az miként hat erre? Ezek szerint Önnek is van kötődése a fitoterápiához?" Nagy reményekkel vártam válaszát, biztosan valami holisztikus nagymester az öreg, most fog beavatni a Szent Titkokba. Erre így szólt: "A tea emlékeztetőül abban segít, hogy el ne felejtse a napi sebgondozást. Sose becsüljük alá a csodaszereket, hiszen azok közvetetten kísérnek a gyógyulás felé."
Azt hiszem, elérkezett az idő, és megérintem a lényeget: "Vehetek egy szaloncukrot?" "Akár mindet, ha szereti" - vetette oda.
És útközben hazafelé, egyenként, gondosan, a gyógyulás közvetett elixírjeként megettem félkiló, enyhén avas, közepesen keményre szilárdult zselés szaloncukrot.
Időbank
Huszonegy éves voltam, amikor születésnapomon, leírhatatlan meglepődésemre, a bankszámlámra egy komolyabb összeg érkezett. A küldő egy számomra ismeretlen cég volt. A szöveges mellékletben csupán ennyi szerepelt: Támogatás - ez a nyilvános megjegyzés. Emellett egy titkosított rovatban ez állt: Ajándék.
Örömömbe nyugtalanság vegyült, nem tudtam mire vélni ezt a megindokolhatatlan eseményt. Gondoltam, legjobb lesz, ha utánajárok. Először is, a hazai cégek jegyzékében kezdtem keresni ezt a nevet, de hiába. Nem találtam ilyet. Az ügyvédem csak legyintett, amikor felkerestem, és a nemzetközi cégnyilvántartást kezdtem volna elővetetni vele. Délután elmentem a számlavezető bankomhoz, kivártam a sort, majd elmondtam az ügyintézőnek, mi történt. Hosszasan elbabrált a számítógépe mögött, végül körülnézett, előre hajolt, és diszkréten így felelt:
- Az összeg egy független, virtuális banktól érkezett, ezért az átutalás további részletei ismeretlenek. De, ha úgy gondolja, tévedésről van szó, a pénzt most visszaküldheti.
Egy pillanatra elgondolkoztam. Ma van a születésnapom. A megjegyzés: Ajándék. Ezek szerint nem lehet véletlen. És ha mégis az, vegye észre és jelezze a küldő. Egy ideig nem nyúlok hozzá, hogy adott esetben maradéktalanul vissza tudjam küldeni.
Így telt el majdnem egy hónap. A tévesen érkezett pénzért senki sem jelentkezett nálam. Ebben az időszakban végiggondoltam, mi mindenre fogom felhasználni ezt a csinos kis summát. Eleinte naponta módosult a lista, aztán egyre ritkultak a változások, majd kialakult a végleges terv.
Mit mondjak, szép lakást, jó autót, márkás ruhákat vettem, és maradt bőven tartalékpénzem. Éltem az életem.
Amikor az egyenleg erősen csökkenni kezdett, egyre nyomasztóbbá vált, mi lesz ezután. Ki kellene találnom valamit. Nem sokkal később, alapítottam egy céget. A tevékenységet a rendelkezésemre álló kerethez próbáltam igazítani, de végül nem úgy lett. Hitelre vagy tőkéstársra volt szükségem. Mialatt ezzel bajlódtam, egy hétfői napon újabb átutalás érkezett ugyanonnan. Most nagyságrenddel komolyabb összeg jött, a megjegyzés rovatban ez állt: Támogatás. A titkosított részben pedig: Fektesd be!
Újfent felébredt a gyanúm, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Ki és honnan küldözget ekkora vagyonokat nekem? Eszembe jutott a filmbeli legendás mondat: "Egyszer majd kérni fogunk magától valamit. Egy "szívességet"..." Na, de a világ nem a gyáváknak készült, hamar kiszellőztettem magamból a szorongató érzetek nagy részét.
Ha csak ennyi a kérés, hogy fektessem be, pont a legjobbkor érkezett a pénz, ráadásul most már hitel sem kell. Megvalósítottam és túlteljesítettem a tervet, a cégem működésbe lendült, és virágzásnak indult. Sok év telt így el. Időközben számtalan új és újabb üzletággal gyarapodott a nagyvállalat.
Szinte már el is feledkeztem a kezdetekről, és az évtizedekkel ezelőtt ölembe hullott tőkéről, mikor újabb átutalást írtak jóvá a számlámon. Pontosabban csak egy jelképes összeget, aminek a célja csupán az volt, hogy a kísérő üzenet megérkezhessen, ami most így festett: "El ne felejtsd visszafizetni! Figyeld a dátumokat, de várj egy napot!" Nem értettem elsőre, kinek, mit és hogyan fizessek vissza.
Mostanra viszont ez az eddig homályban derengő virtuális bank közismertté vált. Olyannyira, hogy az egyik cégem számlavezető bankjául választottam.
Kevesen tudják, de a legtitokzatosabb benne az, hogy a virtuális térnek egy időn kívüli régiójában hozták létre. Azt, hogy ez mit is jelent pontosan, hamarosan megértettem. Előkerestem a régi papírokat, feljegyzéseimet. Elképedve láttam újra, és ébredtem rá, hogy a húsz évvel ezelőtti átutalások feladójaként, a nemrég alapított új vállalkozásom neve szerepel. Előkerültek a pontos dátumok is, a múltban mikor és mennyit kaptam, illetve milyen IBAN számra ment, hiszen ma már az a bankszámlám nem létezik. Vártam egy napot. Megnyitottam az Időbank netes oldalát, és az eddiginél alaposabban áttanulmányoztam. Az átutalási űrlapon van egy legördülő fül, ahol az értéknapot kell beállítani. Mindeddig, ha pénzt küldtem valahova, csak aznapra, vagy későbbi időpontra állítottam be a naptári megjelölést. Ebben a pillanatban tűnt fel, hogy ez a kis görgethető naptár az Időbanknál nem csak előrefelé, de időben vissza is állítható.
Ennyi év után, összeállt a kép. Ennek a fele sem tréfa... Még szerencse, hogy ezek a kifizetnivalók a mostani állapot szerint cseppet sem fájnak a cégnek. A főkönyvelővel folytatott megbeszélés után világossá vált, hogy a közlemény rovatba mindenképpen a "támogatás" szót kell írjam, az utalás jogcímeként. A titkosított részbe viszont bármit beírhatok.
Kezdésnek a jelképes összeget küldtem át tegnapra az emlékezetemből még frissen felidézhető üzenettel: "El ne felejtsd visszafizetni! Figyeld a dátumokat, de várj egy napot!"
A nagy izgalomra megittam két konyakot. Azután a legördülő fülön kiválasztottam a húsz évvel korábbi időpontokat. Elsőnek a huszonegyedik születésnapomat, beírtam a sok nullával végződő számot, és elindítottam az átutalást.
Lékhorgászok
Tegnapról nézve késő éjszaka van. Hajnal - így mondják most a virrasztani maradók. Zebulon és Karelius, akik az imént ébredtek, nekik reggel, fájdalmasan korai reggel ez a pillanat. A sötétben csak a hókristályok vetettek olykor tompafényű szikrákat a süvítő és dermesztő szélviharban.
Karelius megfésülködött, felöltötte legbéleltebb ruháit, szőrmesapkáját fejére húzta, és szakálla mögé bújva elindult Zebulonhoz. Miután mindent összekészítettek az induláshoz, megpakolták a szán farát, a kutyákat elébe fogták. Karelius a táskájából előhúzta a literes üveget, Zebulon eközben kupicákat halászott elő.
- Egy kis fűtőanyag - dörmögött Karelius, mialatt színültig töltötte a pohárkákat.
Áááhh... - hangzott kétoldalról a folyékony tűz visszhangja.
- Na barátom, ahol egy elfér, ott kettő is! - szólalt meg a népi bölcsesség Zebulon recsegő hangján.
- Kareszkám, bátyám helyett bátyám vagy, adjunk még egy kis hidegindítót!
- Zebikém, látod, hogy kellett nekünk egy kis fagyálló!
A kutyák megkapták a startjelet. A szán eleinte vánszorogva mozdult, majd egyre sebesebben lendült a befagyott tó felé, a rianás melletti lékhez. Nem volt segítség, de jajszó sem. Zebulon és Karelius vidáman, pirospozsgás arccal átszánkóztak túl a láthatatlan tájon, át a fehér erdőn, az örök hómezőkre, és nem fáztak többé...
Létkérdések
Kedves nézőink, új vetélkedőműsorunk első epizódját láthatják, ami alapjaiban számít rendhagyónak a szellemi megmérettetések televíziós történelmében. A hamarosan kezdődő, tartalmas és szórakoztató mérkőzés különlegességét elsősorban annak köszönheti, hogy élő közvetítésben láthatják, minden utómunka nélkül, eredetiben és vágástól mentesen. Ezen felül, a résztvevők maradéktalan esélyegyenlősséggel, sorsolás útján kerülnek stúdiónk kamerái elé. Az intellektuális erőpróba során gondolatformálásuk, érvelésük nem csupán felkészültségük, de rögtönző -és meggyőzőképességük vitathatatlan terméke egyben.
Feladatuk sokrétű. Az adott témában mindkét félnek legfeljebb négy, tetszőleges terjedelmű mondatban kell összefoglalnia véleményét, nézőpontját. Mindezt azzal a kimondott szándékkal, hogy végül a meghívott közönség dönthessen az aktuális forduló nyertesének személyéről. A témát és a kezdés jogát szintén sorsolással határozzuk meg. Aki kezd, kifejti spontán gondolatait ennek szellemében. A másik résztvevő pedig, az előzőre részben válaszol, másrészt saját meglátásait is a kedves nézők bírálata elé tárja.
Nos hát, kezdődjön az izgalmasnak ígérkező játék! Vajon ki lesz meggyőzőbb?
Kérem, a nézőtérről fáradjanak ide a véletlenszerűen kiválasztott játékosok! Megkérem az első közlés jogával felruházott, sötétkék öltönyt viselő urat, mutatkozzon be!
- 1. Dr. Cséfalvay Ottó vagyok; az MTA tudományos főmunkatársa.
Ugyanerre kérem a világosbarna pulóveres urat!
- 2. Buzsanov Gergő a nevem; ács.
A mostani forduló témája:
"Az emberi önkifejezés egyéni és kollektív formáinak útjai korunk individualisztikus útvesztőiben."
- Dr.Cs.O.: A címet első lépésben kívánatosnak tartanám részeire bontani, hiszen az többszörösen összetett gondolatformulákat von egyetlen értelmezési tartományba. Az emberi önkifejezést az ősidőktől egészen napjainkig folytonos változás, átformálódás jellemzi, melynek horizontális időtengelyét egy vertikális tér -és kultúradimenzió, ezek megállástalan és egyidejűleg multiverzális fejlődése is erőteljesen átszövi, nem beszélve a különböző korosztályokban mutatkozó sajátosságok és képzettség -valamint iskolázottságbeli jelentős eltérésekről, ezeket tovább bonyolítják a kollektív, tehát közösségekben és azok közti énkifejeződés aspektusai mindazon jellegzetességek figyelembevételével, amelyek komplikálttá teszik az egyértelmű véleményformálás egzakt lehetőségeiből kiragadott egyetlen variáns kristálytiszta megmutatkozását. Ugyanakkor, amennyiben az eredeti kérdés fennmaradó részét önálló inerciarendszerben szemléljük, és így, mint előzménytoldalékot, mintegy zárójeles részként vesszük górcsőnk alá e megelőző részt, arra a helytállónak mutatkozó megállapításra juthatunk, hogy korunk viselkedési és morális nívója által determinisztikusan szegélyezett, ún. civilizált kultúráiban az egyéni és közösségi önkifejezés szokványos formái meglehetős kontraproduktivitással tévesztenek célt, ugyanis a félreértelmezett és módszeresen félremagyarázott individualisztikus törekvések a fogyasztásközpontú, egyben kommersz vagy sznob-beütésekkel jobbára uniformizáló, mintsem különlegesen önmegvalósító tényezőként, kvázi a szándékközpontúság kontra eredmény-funkcionalitás gátjaként jelentkeznek tudományos aspektus szerint. Az imént elmondottak értelmében úgy gondolom, útvesztőkről e témakörben szó sincs, inkább elvétett tömeg -és szubkulturális irányokról, következésképpen szerintem e kérdésfeltevés is félrevezető tévút.
- B.G.: Szerintem meg nem.
Meddig él az emlék?
Úgy alakult, hogy naponta többször is elhaladok ugyanazon az útszakaszon hazafelé. Valószínűleg ez másokkal is megtörténik, főleg akkor, ha életüket úgy rendezték be, hogy rendszeresen ugyanoda járnak kelni, élni és aludni.
A téli Balatonfelvidék különös varázslatát lehetetlen nem észrevenni. Az alvó tájban derengve pihen minden. A végtelenbe nyújtózik a vidék, a fagyban reszkető mezők, a vízbe álmosan belebólintani készülő napkorong, miközben felhődunyhák rongyaiba takarózva fáradt fényében didereg. Nyárra emlékezőn, megadóan, hullámtalan csendben terül el a hatalmas víztükör a látóhatáron túlra. És a környező utakon szinte senki sem jár.
Napokkal ezelőtt a hazafelé vezető sávban egy elgázolt rókatetem szűkszemű pillantást vetett felém. Szép kis állat lehetett. Nem rázott meg különösebben a látvány, számtalan hasonló eset tanúja voltam korábban, ilyenformán jó ideje szert tettem a borzalomimmunitásra.
Legközelebb aznap délután jártam arra. Akkor már némileg laposabbnak tűnt. Mégiscsak elhaladnak itt autók az Isten háta mögött, legalább átutazóban. Minden körültekintés ellenére, gondolom néhányan áthajtottak rajta. Hát, hiába, az óvatosság életlen fegyver...
Következő nap egyes részei már külön hevertek szanaszét. Nem sokkal ezután, figyelmetlenség okán a fejét is elveszítette. Talán épp azon fékezhetett valaki.
Tegnap csupán egy szőrös folt emlékeztetett a róka egykori kalandvágyóan szebb napjaira.
Ma reggel elfelejtettem észrevenni. Ez már csak koraeste, visszatérésem idején jutott eszembe. Lelassítottam, de nem leletem nyomát, sem hűlt helyét. Egész nap esett az eső, elmoshatta a maradékokat.
Azon tűnődtem, hogyan tovább? Miképpen lesz kerek ez a történet? Mert az idő kerekén pillanatok vagyunk csupán. Foltok, színpontok, érkezők és indulók. Beköszönő és búcsúzó jöttmentek. Felfénylésünkkor jelentéssel felruházottak, eltűnésünk után jelentéktelenségbe visszasüllyedők.
Mielőtt végleg elfeledném az esetet, búcsúzóul kérdezem: Ki emlékezik az elgázolt rókára?
Az út...
Kell, vagy nem kell?
- Na látod Bözském, végre ezt az Irénkét is férjhez adják. Mindig mondom én, bármit el lehet adni, csak az idejét meg kell várni.
- Milyen bölcs vagy utólag, Béluskám. Tavasszal még lemondón legyintettél, ha szóba jött ez a vénlány.
A pompázatos ceremónia után kezdetét vette a mulatság. Hatalmas tálak ürültek és töltődtek újra. Kövér boroshordók gördültek elő boldogan a pincéből. Pálinkás demizsonok koccantak váltófutásban, és mint egy varázsütésre fordultak mosolyra egyszerre a legörbült szájak; virítottak a félsötétben a borvirágok.
- Gyárá Gézukám, igyuk mág a pártut, jómagam vagyok áz öregebb. Hánem Gézuska, tégedet mikor látunk majd a mányegzőn?
- Nem sietek ezzel, Béla bátyám.
- Hállom, a kocsidat meg összetörték...
- Össze. Nem is javítható, megy a bontóba.
- Másikat vánnél?
- Ezen gondolkozom. Nem mindennap kapok kedvet az autózáshoz.
- Hát akkor ná vágyél! Nagy kár kocsit tartani, ha az ámber nem ül bále gyakran. Ha mág káll, álkéred másét. Ha mág nám olyan káll, vagy nám adják jószívvál... Hát akkor bérálsz ágyet, ott rágja ál az ördög! Jobban jársz, meglásd!
Közben elkezdték osztogatni a tortát. Béla bácsi térült-fordult, belehallgatott és beleszólt jónéhány beszélgetésbe. Éjjel lehetett, amikor Gézával újra egymásba botlottak. Géza kevésbé állta a megpróbáltatást, az italtól már tántorogni kezdett, tekintete is homályosabbá vált. Béla bácsin kevésbé látszott a részegség, őt inkább a nadrágján lévő, tenyérnyi vizeletfolt árulta el alattomosan.
- Gézukám, mágbászéltük: NÁM-KÖLL-VÁNNI! Nákám álhiháted...
- Értem, és nagyon köszönöm neked Béla bácsi. Ezt a menyegzős dolgot meg még inkább meggondolom...
Nyári lehelet
Nyárvégi, aranyszínű mezőn, őzet láttam a délutáni hőségben. Ritkaság, hiszen messze még a vadakat hívogató alkonyat. Gondoltam, megünneplem ezt a nem mindennapi látványt, leültem az alacsony kőkerítésre, nagyot lélegeztem, és elmerültem az ösztönvilág rejtelmeiben.
Arra jutottam, bárhogyan is forgatom ezt a témát, hiába minden kedves elképzelés, miszerint magunk is részben vagy még nagyobb részben szintén ösztönlények lennénk, ez egyszerűen nem igaz. Hiszen emberként annyi mindenben felülbíráljuk természetadta késztetéseinket, hogy életünk és az attól való búcsúzásunk nyomokban sem hasonlít az állatokéra. A nekik rendelt hegyi ösvény a mi csökevénylábainkkal már nem járható, ezért többnyire alázuhanunk a meredély alsó fokaira, ahol démonok, képzelt és készakarva teremtett problémák, meghasonlás és megalkuvás laknak; a bárgyúság vagy a téboly. Akadnak ritka kivételek, akik apró szárnyaikkal addig verdesnek, míg rövidke pillanatok szédítő száguldásaihoz fel tudnak röppenni, mielőtt újra visszaesnének.
Váratlanul megéreztem az őz szagát, amit az enyhe szél sodort a közelembe. Azután eszembe jutott, mennyire magától értetődő az állatvilágban, hogy szagok alapján tájékozódnak; találnak számukra megfelelő élelmet, és választanak társat a szaporodásukhoz. Ez a szimat pedig minden esetben telitalálat. Eszük ágában sincs olyannal összeállni, aki számukra ellenszenves bűzöket ereget.
Nálunk ez egészen másképp történik. Mire észbe kapunk, az alkalmatlan és eltévesztett élelmektől elhízunk, akár megbetegszünk. A párválasztás zamatait illatszerekkel meghamisítjuk, félrevezetjük a másikat, és nem kevésbé önmagunkat. A szerelmet legfeljebb hírből ismerjük, de már ott a nagy nehezen létrejött utód, akit családi és boldog keretekben gondozni kell, és maradunk együtt, egymás ilyen vagy olyan szagával összezártan...
Erről persze említést tenni ahhoz volna hasonlatos, mintha egy gyerekzsúron körbejárva, égő cigarettával pukkasztanánk ki az összes vidámra mázolt lufit, az üres felszín legendás szimbólumát. Az effajta leleplező ünneprontás a mi világunkban megbocsájthatatlannak számít.
És ha már itt tartunk, mi van az enyhén orrfacsaró vagy ne adja Isten, az irtózatos lehelettel? Mert ezen bizony sok múlik. Azt mondják, a magáét általában senki sem érzi. Mégis, ilyet szóbahozni még barátok között is főbenjáró megszégyenítés. Ha jobban meggondolom, minden, amire valakit a saját érdekében figyelmeztetni kívánunk, a leghálátlanabb feladatok közé sorolandó. Ezért aztán marad a kulturált, kollektív szemet hunyás minden felett, ami szépen, apránként, de módszeres alapossággal, a jó ízlés nevében élhetetlenné teszi ezt az életünknek nevezett rövidke maradást, ügyetlen zsonglőrködést és képmutatást az írott és íratlan illemszabályokkal.
Viszontlátásra!
Varázsszemüveg
Egy hűvös korareggelen azon tűnődtem, mi lehet az, aminek nincs ellenpólusa. Végül nem találtam ilyet. Sokat reméltem a Csodától, mint megnevezhetetlen, csupán körülírható jelenségtől. Mivel nem e-világból való, hátha rábukkantam a kivételre. De mégsem. Hiszen létezik az ellentétes előjelű megfelelője, nevén szólítva: a borzalom. Közös bennük, hogy mindkettőt gyújtószikra hívja létre.
Kezdem rögtön az utóbbival, mert hitem szerint, minden épkézláb történetet a szebb, és emiatt emlékezetesebb lényegi résszel érdemes zárni.
A fegyverben lévő töltet csodamódon képes utolérni a távoli célpontot, és akár azon átfurakodva borzalmas pusztulásra késztetni a befogadót. A robbanást a töltényen lévő szikrafej, a gyújtóelőtét indítja. A járművek robbanómotorjában ugyanez zajlik le másodpercenként több tucatnyiszor. Itt már, az irányított energia forgó mozgássá alakul; autónkkal valóban eljuthatunk csodálatos gyorsasággal nagyszerű helyszínekre.
Nincs ez másképp életünk dolgaival sem. Ide kívánkozik egy régi emlékem. Valamikor, úgy tizenöt évvel ezelőtt, fogorvosnál kaptam érzéstelenítést. Korábbi emlékem szerint, ez nagyjából egyetlen óra alatt elszál, és utána mehet minden tovább. Napom hátralevő részébe számos találkozót, személyes megbeszélést szerveztem olyanokkal is, akiket eddig még sosem láttam.
Kálmán egyszerű és jó szándékú dinnyeárus volt a Balaton északi partján. Rendszeres vevője lettem, és évről évre egyre többet beszélgettünk, nem csak a dinnyékről. Kiderült, korábban régiségkereskedő volt. Tehetséges, parázsszemű ember. De mint Amerikában a feketék egy része, ő is számkivetettségben, csupán családi elfogadó körében éldegélt itt. Önbizalmába lemondó kishitűség, reményeibe a magával hurcolt csalódásai, megaláztatásai és kiábrándulásai vegyültek.
Az egyik szezonkezdetkor alig ismerem meg. Arcára divatos szemüveg került. Elmondta, már sok éve gyengül a látása, és az elmúlt télen végre elszánta magát, felkeresett egy szemorvost, ennek köszönhető a pápaszem. Óvatosan fürkésztem megváltozott tekintetét. Úgy tűnt, mintha egy tanár, orvos vagy eltévedt könyvtáros állna velem szemben a dinnyekupac túloldalán. Már csak az öltöny hiányzott a kifogástalan megjelenéséhez.
Később megszoktam így, már fel sem tűnt. A nyár a végéhez közeledett. Kálmánnal megittunk egy sört a dinnyék maradékán ülve, és együtt köszöntöttük az őszt. Elmesélte, hogy különleges szezont hagyott maga mögött. A bevétel körülbelül a múlt évinek megfelelő, de történt pár különös dolog az elmúlt hónapokban. Jogászok, orvosok és még néhány érdekes üzletember méltatta arra, hogy a vásárláson felül párbeszédbe bonyolódjon vele.
Eltelt egy újabb esztendő. Kálmán helyett az egyik családtagja árulta a dinnyéket.
Csak nem történt valami vele? - kérdeztem.
Történt bizony... - helyeselt fejcsóválva a rokon. Összeált az ország egyik legsikeresebb műkincsmágnásával. Értékbecslőként dolgozik Budapesten egy aukciós házban. És elegáns munkájával annyit keres havonta, mint korábban itt az egész szezon alatt...
T. S. V.
Augusto mély lélegzetei közben, kezeivel hátra fésülte hosszú és dús, fekete haját a tükör előtt. Jelentősnek ígérkező nap ez a mai, hiszen ő maga is nagy tanító, ezért komoly lelki gyakorlat előzte meg a hamarosan elkövetkező találkozót T.S.V -vel, akit a "Fény Nagymestere"-ként emlegetnek.
Igazán komoly megtiszteltetés - gondolta magában Augusto. Közben azon motoszkáltak gondolatai, hogy két ilyen kiemelten köztiszteletben álló, folytonos hajbókoláshoz szokott személy hogyan őrizheti meg egyenrangúságát e rendhagyó látogatás alkalmával. Bizonyára cseléd fogadja majd, és elébe vezeti... Ez már önmagában olyan fennsőbbhöz járulás érzetű. Jobban meggondolva, így is van. T.S.V. jóval idősebb, kijár neki a tisztelet.
Mikor Augusto a bejárathoz lépett, az ajtó kinyílt. Alacsony, komornyikszerű figura fogadta szelíd mosollyal. Nem szólt semmit, Augusto követte. Különleges rajzokkal díszített falak közötti folyosón haladtak, amelynek mennyezete zöld üvegen át, megszűrve szórta a napfényt. Beléptek egy majdnem üres, hófehér terembe. A komornyik egy ideig némán mosolygott, Augustot figyelte, majd mélyen meghajolt, és távozott.
Biztosan a hátsó szobából most érkezik a Mester - gondolta Augusto, majd kimérten ő is meghajolt.
A cseléd hamarosan visszatért, kezében tálca, rajta teáskanna és két csésze. Letette a padlóra, lassan kitöltötte. Az egyiket Augustonak kínálta. A másikat halkan szürcsölni kezdte.
Zavarba ejtő pillanat volt, hiszen immár maga T.S.V. ült vele szemben. Beszélgetni kezdtek. Az előbbi félreértés tapintatosan a szőnyeg alá került, és onnan kezdve a hangulat oldódott, a végén már mindketten nevettek. Így repült el az idő.
Búcsúzáskor T.S.V. ismét mélyen meghajolt.
Augusto visszatért tanítványai közé. Magabiztossága teljében adott hírt arról, hogy még T.S.V. is milyen felülmúlhatatlan hódolattal köszöntötte.
Azonban, ettől kezdve Augusto ügyei szétesésnek indultak. Hívei sorra elhagyták, valamiért a jószerencse elpártolni látszott udvarából.
Pontosan egy esztendővel később, újra megjelent T.S.V-nél, aki ezúttal egyenes háttal üdvözölte. Augusto megdöbbent. Belátta, hogy most már a Nagymester sem nézi őt semmibe. Eredetileg számonkérni jött, a fény mágusát, miféle bajt hozhatott a nyakára. Végül csendben maradt, csupán a szőnyegre ült és figyelt.
Percekkel később T.S.V. így szólt:
A meghajolásom neked szólt, de nem az érdemeidnek. Neked szólt, akire akkor mérhetetlenül sok szenvedés várt. Egy olyan embernek szólt, aki maga sem tudja, mi előtt áll. Most semmi szükség erre, immár téged tisztelhetlek, és nem a saját együttérzésemet irántad... Amit eddig éltél ás álmodtál magadról, szertefoszlott, mint felhő a napfényben. Kezdd újra, új utakon, Barátom!
Hajnali visszatérés
Minden azzal indult, hogy egyik magányos estémen utazni vágytam a távoli, kifürkészhetetlen messzeségekbe. Tekintetem az ablakon túlra tévedt, szemeim távcsövén át a hófelhős égbolt talpait csiklandozó hegyek sápadt fényét tapogattam, amit az árnyékban rejtőző napfény a holdtükörben vékonyan rájuk vet.
Azután papírrepülőt hajtogattam, rákötöztem lelkem elvágyódó fonatát, és kivetettem az egyik hegycsúcs irányába. Utánanéztem, hosszan szállt e távoli derengés felé, mintha nem is a légáramlat vagy a lendület tartaná a magasban, hanem egy titokzatos hívogatás, talán az elkívánkozás varázsigéje, téren és időkapukon áthatolva, valahonnan a képzelet ősi fennsíkjairól.
Nem vártam meg zuhanását, inkább visszatértem szobám meghitt hűvösébe, maradjon számomra mindörökké szálló madár ez a perc, ne pedig egy újabb, aláhulló teher a világ hátán.
Így történt hát, hogy ágyamba térve, magamhoz vettem légiesebb könyveim egy részét; velük majd szárnyakat növesztek, és éjjeli sas-bagolyként lebegek a mozdulatlan táj felett.
Beléjük lapoztam, forgattam, és az egyik, miután egy pillanatra kinyitva a hasára fektettem, pont úgy festett, mintha kitárt szárnyaival éppen a magasba készülne szökkenni, de valami rejtélyes nehezék mégsem engedi, hogy elrugaszkodhasson. Gondoltam, segítek neki. A többi kötetből állványt, támasztékot és kiindulóállomást építettem, majd mindezek tetejére helyeztem büszke madaram testét.
Már éjfélre járt, amikor az elcsigázottság vonzása megkísérelt álomba húzni, de egyelőre ellenálltam. Eltettem az emlékművé formált könyveim válogatását, és előhúztam egy mesekönyvet. Hangos felolvasásba kezdtem, hogy mind jóllakjanak a körém gyűlt szellemek. A felénél jártam, amikor figyelmem az indulás felé kalandozott. Elkívánkozásom sehogy sem akart szűnni, így bizony útnak lendültem.
Amint a kötetet lassan a gyűrött lepedőre tettem, alászálltam, mélyre és még mélyebbre. Eleinte csupán a lapok választékánál keletkezett alagút közepéig merészkedtem, de rövid tétovázás után haladtam tovább. Takaróm alatt olyan sötétség fogadott, amiben értelmüket vesztették az irányok; hol van fent vagy lent, vagy a volt és lesz - most már kibogozhatatlan kérdésekké formálódtak. Vulkánrepedések nyomán ereszkedtem alá pokoli forróságok rétegeibe. Utamat szörnyek, lidérchangok búgásai és rebbenő rettenet szegélyezték. Áthatolhatatlannak tűnő akadályok gördültek lábaim elé, amiket éppen csak az utolsó pillanatokban sikerült leküzdenem vagy átugranom. Később, az egyik belső takarógyűrődésben barlang keletkezett, és végtelennek érződő időkiterjedésekig nem mehettem tovább. Bejáratánál hétszer kellett meghágnom a démont, hogy bebocsáttatást nyerhessek a fenevad elé, akivel három éjjelen és nappalon át, minden erőmmel és megmentett tudásommal vívtam közelharcot, míg végül elkínozva, de győztes szomorúsággal kilábaltam a paplan előtti virágos rétre, a félhomályban. Utolsó igyekezetemből annyira telt, hogy végkimerült szomjúságomat oltva, ihattam a bölcsesség áldásos kelyhéből, az éjjeliszekrényem tetejéről fakadó forrás vizéből.
Odakinn már a hajnal derengő fényei keresték ébredésem nyomait, és én ott feküdtem halálos fáradságban, szinte megigazulva, pedig az imént mindössze a lelkem visszaszerzéséért indultam útnak.
Hát tényleg?
Nyáresti szellő szúnyogot repített be az irodaház negyedik emeleti irodájának nyitva felejtett ablakán át. Eleinte az álmennyezet hasadékában talált magának időleges menedéket, hogy jól körülnézhessen, pontosabban alaposan körbe szimatoljon, merre lehet a helyes irány, hol van a legegyszerűebben és legnagyobb boldogsággal átszúrható véna, amiből lakmározhat.
Mindezt odafentről nem csak a szúnyog fürkészte, hanem lentről Bálint is, aki éppen tarkója mögött összekulcsolt ujjaival, a vele szemközti székre feltett lábaival a hasadék irányába figyelt.
Pedig egyértelműen tartalmazza a munkahelyi szabályzat, hogy "az ablakokat kizárólag vész esetén szabad kinyitni". Mindezt az irodavezető, Gólem úr is számtalanszor szóvá tette. Ugyanis a beltér éghajlatát szellőzőrendszer felügyeli, állandó hőmérsékletet biztosít, amit a dolgozó önhatalmúlag ne bíráljon felül! (Hm... Vész esetére... De hát vész volt, most igazán!)
Bálint az intelmekre időnként csak bólint, de aztán minden marad ugyanúgy. Most, este hétkor, túlórájának felezőpontján megpihen, és a szúnyogot nézi. Két és fél percig kapaszkodik a mennyezeten, hirtelen se szó, se beszéd, elrugaszkodik, és lecsapni készül áldozatára. Bár, az egyenesség nem tartozik legfőbb erényei közé; kerülőutakon köröz, míg végül egyre közelebb merészkedik Bálint fedetlen alkarjához. Mértani pontossággal landol az egyik kitüremkedő ütőér domborulatán. Szája szélét megnyalja, arcán viselt falloszát előhúzza, és minden körülményes kísérletezést, teketóriázó udvarlást mellőzve behatol.
Bálint nem védekezik, csupán figyel. Egyik szemöldökét feljebb vonja, és tűri az erőszakos nászt. Miközben tekintetével az aktust követi, eszébe jut Anna. Anna, Anna... Milyen szerelmes is volt belé még vagy egy örökkévalósággal ezelőtt. És vajon ez a drága jó Anna is időnként így tűrte volna akkoriban az ő fullánkját, amint belé szúrja? Mert hát Anna is néha ekként emelte meg pillantását, midőn Bálint közeledni és tövisével alámerülni készült egykori párjának mélyvilágába.
Amíg e lassú vérpumpálás tartott, Bálint bejárta múltjának megszámlálhatatlan zegzugát. Nagy összesítés volt ez, nem akármilyen...
Dolga végeztével a szúnyog halkan megköszönte a szíves fogadtatást, ernyedő tagját a kéj percei után gondosan helyére tette, szájáról a maradékokat megtörölgette, majd tovább állt. Igaz, repülése ezután jóllakottan lomhább lett, hangja is valamelyest megterhelődött, de azért büszkeségében tett egy csavart a légben, és észrevétlen helyre húzódott emésztési fáradalmainak kipihenésére.
Bálint megitta kihűlt kávéjának utolsó kortyait, bögréjét a nyitott ablakon át kihajította, és az iménti szúrás helyét kezdte vakargatni.
Vége - suttogta eleinte. Vége! - mondta erőteljesebben. VÉGE! - ismételte az ordításig.
Összeszedte holmiját, és elindult az utcán. Útközben az aláhullott bögréjének egyik szilánkját rugdosta, befordult a sarkon, lelépdelt a Dunáig. Kiült egy nagyobb forma kőre, és a hömpölygő, barnás víztükröt nézte. Kacsázó kavicsokat hajított a fodrozódó folyó felszínére. Követte szánkózásuk siklását, amint végül menthetetlenül elmerülnek mindahányan. Idő múlva, a messzeségre ráfeküdt szemeivel, és sodródott a hatalmas víztömeggel, valahova délre, messzire, innen el. Máshova. Hátra hagyni a megszokottat, a megfáradtat, elfásultat, a vérlázítóan megalkuvó életét.
Kidobálni a hajóból minden nehezéket, ami itt tartja lehorgonyozva. Új lappal kezdeni mindent! Újjászületni; a semmiből keletkezni megint, az ismeretlen világ ízeiből, színeiből, friss illataiból meríteni! Egyszóval: INDULNI!
Otthon átvirrasztotta az éjszakát. Tervezgetett, hova legyen az "oda". Számításba vette, mi mindent kell itt lezárni, de nem akárhogyan: VÉGLEGESEN!
A következő héten munkahelyén felmondott. Barátaival találkozott, búcsúzkodott. Megvette jegyét, amivel egy fél világgal távolabb kerülhet. Összecsomagolt. Tükör elé lépett.
Meglátta önnön szemeiben a fellélegző, régen tapasztalt ragyogást. Más ember lett. Lelkének vészterhes zsákjait kidobálta már. Könnyebbé vált, mint aki gép nélkül is, egymaga könnyen átrepül az óceán fölött.
Egyvalakit hagyott utoljára, az indulás előtti estére.
A körúti nagypolgári gangos házba lépve, orrába csapott a lecsószag. Itt valamiért nem hatott eléggé a súlytalanság légiessége. Felküzdötte testét a harmadikra. Az ajtó előtt lekuporodott, hogy kifújja megszaporázott lélegzetét. Körbenézett. Az udvar sárga térköveire pillantva, gyerekkora megelevenedett, de nem hagyott helyet a nosztalgiának. Felállt, kihúzta magát. Vett egy jókora, mély levegőt, becsengetett.
Jolán néni ajtót nyitott, széttárta kezeit, és fiába markolt. Betessékelte. Inkább behúzta az előtérbe. Az asztalhoz vonszolta, leültette. Étellel kínálta. Beszélt, panaszkodott, örült, szidalmazott.
A bőbeszédű vacsorakíséretet végighallgatva, Bálint rövid volt és kimért:
"Indulok mama". Ennyit mondott. Amíg az ételt megette, Jolán néni szemeibe könnyek szöktek. Búcsúzóul, sértődött mosollyal csak ezt kérdezte:
"Hát tényleg?"
Szó nélkül leballagott a lépcsőkön. Kisétált az udvarra. Kezeivel megérintette a sárga térköveket. Kilépett a körútra, és elindult ki tudja merre...
Hogyan lett az ember?
Tegnap este, egy régen tett ígéretemet teljesítettem. Hat éves lányommal még a tavalyi nyáron arról beszéltünk, hogyha nagyobb lesz, együtt nézegetjük majd a csillagok fényét az éjszakában.
Hazafelé tartottunk. Már útközben felfigyelt a kereken ragyogó teliholdra, és a tiszta égboltra. Megérkezve hétvégi házunkba, megkért, legyen ez a mai, teraszon ülős, csillagokat bámulós, rendhagyó esténk.
Kivonszoltam a hűvösbe a napozóágyakkal két pokrócot, majd elhelyezkedtünk kényelmesen. Rövid, meghitt csend után, kérdések záporát zúdította felém, jómagam pedig próbáltam lépést tartani a válaszaimmal. Eleinte a különböző égitestek méretéről, tőlünk számított távolságáról kezdett faggatni. Egyszer csak hulló csillagot láttunk. Erről is be kellett számolnom, gyorsan eloszlatva a közkeletű tévhitet, miszerint kozmikus katasztrófa lenne ez a látvány. Ezután a kis fénypontok felé fordult a figyelme. Az egyszerűség kedvéért a Napról, és a többi csillagról, a közöttük fennálló hasonlóságról tartottam előadást; megszámlálhatatlan, a miénktől különböző, és ehhez hasonló naprendszerekről.
Azután jött egy váratlan kérdés az ősrobbanásról, annak helyéről, időpontjáról. Röviden: az őskeletkezés drámájáról. Gondoltam, valamivel elviccelem a dolgot, vagy elterelem a szót. Nem hagyta, ragaszkodott a komoly kérdése okán a méltó felelethez. Na, legyen - gondoltam. Hat évesen kiprovokál tőlem egy felnőttnek címezhető választ. Kíváncsi vagyok, mit tud majd kezdeni vele. Elmeséltem az összes eddigi feltételezést a témában, amiről ez idő szerint tudomásom van. Még a tér és az idő viszonyáról is elkezdtem zsibbasztani. A tömegek által keltett térgörbületről, a bolygók forgásának és keringésének vélelmezett okairól, a kezdetek forró, élettelennek gondolt állapotáról, ami e tárgykörben éppen a legdivatosabb tudományos tévedés. Hosszúra sikeredett mondókám után újra csend következett. Reméltem, elaludt. Odasandítottam. Némán, éberen figyelte az égboltot.
- Hogyan kezdődött az élet? - szólalt meg félig felém fordulva.
- Hát, tudod, egy gyereknek sose mondjon olyat az apukája, hogy "nem tudom"...
Elmeséltem inkább a legkülönbözőbb tudományos, áltudományos, vallási és egyházi képzeteket. A következő kérdés így hangzott:
- Hogy lett az ember?
Teóriákkal kezdtem zsonglőrködni. Annyira belelendültem, hogy miután hátrahagytam a majomból lett ember Darwin- i féligazságát, egyházi csodameséket, már a jövőből érkező termékenyítőknél tartottam, akik a legenda szerint későbbi létük megteremtésének szükségszerűsége okán keresztezték magukat különböző majomfajtákkal, így gerjesztették az embernek nevezett kvantumugrást.
Szóval akár így is lehetett a dolog. A termékenyítés mikéntjének elmagyarázását nem tartottam időszerűnek, gyorsan lezártam az esti ücsörgést. Miközben összeszedtem a pokrócokat, székeket, megkérdeztem, melyik változat tűnik neki a leghihetőbbnek. Egy pillanatra megint az égre nézett, majd ezt mondta:
- Szerintem az emberből lett a majom...
Most én merengtem el. A záródó teraszajtó mögül visszatekintettem a csillagok felé, és megállapítottam:
Ez a változat még nem jutott eszembe, mégis, ez a legvalószínűbb.
Pohárköszöntő
Gyakorinak nem mondanám, hogy orosz barátaimmal terített asztal mellett töltöm az éjszakát. Efféle nagyjából húsz évente fordul elő, mégis mély nyomokat ír élménygyűjteményembe. Egy ilyen régi kis történetet szeretnék most gyűrött papírjából kicsomagolni.
Fehéroroszországban, Grodno kedves kis város. Nincs olyan messze sem innen, csupán ezeregyszáz kilóméter. Azonban, ha valakinek olyan elvetemült gondolata támad, hogy télen autóval keljen útra arrafelé, bizony húsz órán át markolászhatja a kormánykereket. Nagy szerencsémre, jómagam bármikor szívesen teszek meg önkezűen akár gyötrelmesen sokáig tartó távokat.
Szóval ott tartottam, Grodno januárban rettenetesen fagyos. Az utcai levegőben gyémántporként szikráznak a megfagyott vízpára parányok. Az egyik félreeső, csendes utcában, sűrűn ültetett bokorerdő takarásában, kétemeletes és hófedte faház lapul. Ma délután, ahogy tegnapelőtt, a múlt héten, és azelőtt is nem sokkal, italmeghajtású vendégtársaság fogadására készülnek a háziak. Errefelé ez szinte mindennapos. Sőt, itt az ember kivétel nélkül minden este hivatalos valahova, ahol a barátság nevében össze kell gyűlni, és bizony senki sem szabadul szomjasan. A távolmaradásra talán az egyetlen elfogadható és sértődéskeltéstől mentes magyarázat a váratlan haláleset. Minden más, mondvacsinált kifogás az összetartozás ősi szentsége elleni, megbocsáthatatlan vétek. E merényletet nemigen kockáztatják a jóérzésű és épelméjű férfiak.
Történetem egyik főszereplője, a kis faház, amit most is, ebbe a gyakran szokásos ünnepi díszbe öltöztettek. De bemutatom a többi szereplőt is:
Iván érkezett elsőnek. Havas csizmájából még a küszöb előtt kilépett. Éjsötét szakálla nagyokat lengett, mialatt fejét szélesen ingatva a háziakat üdvözölte nagyszívű boldogsággal.
Fédja és asszonykája, éppen végére értek az előkészületeknek. A nappaliban három összetolt asztalt egy óriási terítő borított, azon pedig megszámlálhatatlan ennivaló foglalt helyet fényes felületű fémtálakon. A füstölt heringek katonás szabályszerűséggel felsorakoztak a teríték közepén, és büszkén kihúzták magukat. Körülöttük a többi ételféleség engedelmesen, tisztelegve várta az estét. Talán legvidámabbnak a majonézes krumplisaláta volt nevezhető, de a karikákra kaszabolt kolbászok, sóban szárított húsfalatok, a sültek, a pároltak, de a céklaleves, tésztafélék és a savanyított zöldségek is szemlátomást igazán jól érezték magukat. Az édességek kényelmesen pihentek az előbbiek árnyékában, jól tudva, hosszú lesz még ez a mai dínomdánom.
Mire éppen a végére értem az iménti felsorolásnak, valaki hármat csengetett. Fédja hirtelen eltűnt egy óriás ölelő karjaiban. Szergej lépett be a szobába, diadalmas hangon méltatta a háziak szeretetét, és a temérdek jóságot, amit az asztalon látott.
Kis idő múltán, Szása és Fjodor egyidőben kerültek elő a kinti fagyos sötétből. Mindahányan voltunk, kezet ráztak velünk, és rövid, de szoros átkarolással jelezték, az est megnyitásának ők sem látják akadályát.
Julja, a bájos mosolyú háziasszonyka dolgos kezeiben körtálca közeledett tánclépésben, azon pedig a poharak csilingelő harangozása adott visszavonhatatlan jelt: a nagyvonalú jókívánságok áradata folyadékkísérettel bizonyosan megkezdődhet. Mihelyt az áttetsző teáspoharak a leszállópályán asztalt értek, Fédja jobb keze a szekrény alá lendült, és onnan súrlódó hanggal felvonult az est nagybetűs papírdoboza, és e kincses ládikóban rejtőző, kristályfényű, tizenkét félliteres üveg. Ezek felirata röviden és mellébeszélés nélkül, fehéren-feketén ennyit mutatott: vodka.
"Az előbb Fjodor barátunk, nagyon helyesen hívta fel figyelmünket az életünket átszövő legfontosabb minőségre, a szeretet erejére, és házigazdáink megnyilvánuló bőséges jóságára. Engedjétek meg, hogy a tiszta szeretet nevében a barátság halhatatlansága jusson eszünkbe csakúgy, mint a szívünkbe. Az igaz barátság örökkévaló érték. Messze ível át téren és időn, nem szennyezi a féltékenység vagy haszonlesés gyarlósága, és nem talál rajta fogást a múlandóság őrlőkereke sem. Mi, akik eljöttünk, és jelenlétükkel teszünk most tanúbizonyságot minderről, lelkünkkel öleljük át szorosan egymást, amikor e szent összetartozásunkat újfent hitelesítjük. Emeljük hát magasra poharaink kristályfényét, igyunk a barátságunk mindenek felett állására és mindenkori megmaradására!"
Azzal, mint refrénként megismétlődött a falatcsippentő szertartás, utána a légzőgyakorlat, majd az ital csúszdára helyezése, végül a pohár határozott meglódítása és kiürítése.
Csendes pihenéssel folytattuk. Mindahányan magunkba tekintve adtuk meg az iménti tószt rangját és komolyságát ezzel a pár percig tartó némasággal. A csendet Julja oldotta fel. Egy jókora tál illatos húslevest helyezett mérnöki pontossággal a helyére. Amíg ettük, egymástól ragadva el a szóstafétát, nem győztük eléggé dicsérve méltatni ezt az igazán jóleső remekművet. Egy észrevétlen manőverrel Szergej, a békés óriás vette magához a szép gondolat vezérfonalát: a Nőket. Házaink dolgos asszonykáit. Gyermekeink szerető anyukáját. A családi tűzhely melegszívű és öröklángú őrzőit. Azzal felugrott, kitöltötte a harmadik üveget a csészékbe, kezeit szélesre tárta, mintha a földkerekség minden leányát és asszonyát egybe kívánná ölelni. Nem akármire ittunk most; kérés nélkül, felállással hódoltunk a női nem előtt.
Falatot vételeztünk, lélegeztünk, ittunk.
Fjodor ismét előlépett a háttérből. Ezúttal az őszinteség került sorra, ami elbeszélése szerint pontosan olyan tiszta, ízesítéstől, ferdítéstől és hamisítástól mentes, és átlátszóan kristályos, mint az egyenes ember itala: a vodka.
Kezeinket újfent betöltésre lendítettük.
Iván a zongorához ült, és valami titokzatos hangzású, szívszorítóan gyönyörű melódiát játszott nekünk. Mikor visszatérve asztalunkhoz szemeinek könnyeit ingujjával felitatta, szótlan mosollyal megragadta poharát, hatásszünetet tartott, majd mennydörgés-hangján így beszélt:
"Az öröm, a boldogság és az élet maga is forgandó. Szép lenne azt hinnünk, mindez a sok jóság és bőség így marad mindenkorra, de a nappalra alkony borul egyszer, a boldogságra bánat fordul, az ünnepre gyász érkezhet, az élet pedig a halálban nyeri el végállomását. Ezért aztán, csodálatos barátaim, amondó vagyok, ürítsük most poharainkat létünk bámulatos és tragikus teljességére, amiben bölcsen elfogadjuk a fényt, de a sötétséget ugyanúgy. Megtanulunk fiatalnak lenni, de a vénséget is büszkén viseljük. Szeretve ölelünk, ámbár megértéssel bontakozunk ki az ölelésből, ha eljő annak ideje."
Azzal szemeit újra könnyek fényesítették, poharát az ég felé nyújtotta, mintha Isten nevében vagy pont őrá akarna inni.
Ellenkezés nélkül, összehangolt templomi zenekarként, szinte amen-t mondtunk mély sóhajtásainkkal, amivel a levegőt negyedszer is kipréseltük tüdőnk legmélyebb zugaiból, hogy a folyékony fényt mennyei mannaként legördíthessük torkunkon. Elvarázsolódottságunknak a falat megszimatolása és elmajszolása vetett véget, ezzel tértünk vissza a mennyből az asztalhoz.
Mély meghatódottságunk új irányt szabott a beszélgetéseink elé. Bizony Ivánnak igaza van. Ki lehetne a megmondhatója, mennyi van még a boldogságunkból, meddig ünnepelhetjük az életet és egymást?
Végre Fédja is elemébe került, miután a hátrahagyott körökben bőséggel leöblíthette visszafogottságának sodronyait. És ekkor felállt:
"Mélyen megrendített, amiről itt most beszélgettünk. Mindannyian ragyogóan szóltatok, és úgy érzem, Iván tette fel minderre az ékes koronát a zongoránál és a megható szavaival. Minden, ami jó, szép és méltó, az egészségünk alapjain áll vagy bukik. Ha rendben vagyunk testben és lélekben, nagy baj nem érhet bennünket. Erre szeretném üríteni a következőt. Isten minket úgy segéljen!"
Kórusban éljeneztünk.
Innentől Iván vidám zenét kezdett improvizálni, Fjodor és Szása hangos éneklésbe kezdtek, Szergej felkérte Julját egy táncra. Így ment ez jó ideig. Majd a megéhező gyomrok visszakerültek az asztalhoz, és mohó falatozásba kezdtek. A fennmaradó időben, az előbbiekhez mérten, már csupa másodosztályú apropó kerekedett az iváshoz, a poharak fenékig ürítése visszakerült minden barát saját döntéséhez, vérmérsékletének, bajtársi becsületérzésének és italtűrésének arányában. Ittunk az emlékeinkre, a lelkünkben hordozott örök ifjúságra, a teliholdra üvöltő farkasok sűrű bundájára, a tél mélyenszántó szigorúságára, de a legendás női idomokra is.
Az utolsó üveg a tizenkettőből az asztal szélén bontáskor eldőlt. Szergej mentette meg a kárhozattól. A végső pillanatban alávetette magát, testének puhaságával védelmezve az estet záró palackot. Miután ezt is széttöltöttük, végezetül a jó éjszakára ittunk, elkergettük a lidérces álmokat hozó rossz szellemek árnyait.
Áramszünet
Minden változás úgy kezdődik, hogy eltűnik valami. A helyén tátongó hiányjel helyére pedig odapottyan az új, lendületet vesz, a régit pedig az emléktár poros irattárába száműzi.
Tegnap azzal indult minden, hogy elment az áram. Volt már hasonló, és gyanítom, lesz ilyen még. Errefelé könnyen előfordul kimaradás, amikor szélvihar tépkedi meg a légvezetékeket, vagy egy kisebb karbantartás perceire, esetleg félóráira feszültségmentesül a környék. E rövid kihagyás rendszerint arra elegendő, hogy elinduljon a fantázia óriáskereke: mi legyen, ha tartósan nélkülöznénk ezt az olyannyira rejtélyes gerincfonatot, aminek csupán a hiánya tűnik fel. De mire már a cselekvés venné át az elmélkedés stafétáját, visszatér a fémhuzalokba sűrített energia, látszólag minden visszaterelődik eredeti kerékvágásába, és medrükben sodródva folytatódik az eseményszálak alakulása.
Ezúttal nem így történt. Téli estére járt. A kitapintható csend fölött, hűvös szelek süvítettek az épület körül. Úgy döntöttem, haszontalan lenne várni és várni. Ágyamból figyeltem az ablakban feltűnő és elfogyó fényeket a távolban, mert ott még pislákolt valami, talán egy eltévedt autós fényszórójának szikrái vetettek árnyjátékot a mennyezeten.
Elaludtam, de nyugtalanságom nem engedett át a jóleső pihenés szelíd karjaiba. Megszámlálhatatlanszor keltem fel éjjel.
Először ifjú titán voltam, ki sosem fárad, és vég nélkül szerelmeskedtünk Emilivel. Majd a különös holtpont után, hirtelen lejárt a végnélküliség, legyőzött ismét az álom. Áram híján az órák sem működtek, eszerint az idő is eltűnt. Meg nem határozható mennyiségek múltán szemeim felpattantak. Ekkor korosodó aranyifjúként csodálkoztam önmagamra, és a két sellőre; Jolandára és Hilaryre, akik bűbájos táncukkal leheltek belém egy cseppnyi férfierőt, de jobbhíján inkább egymást szórakoztatták. Engem már csak a fiatal éveimből magammal cipelt érzéki örömökben fürdőzés vágy-illúziója tartott a vízágyon, gondolataim és képzeletem inkább a havas hegytetőn és a távolról, magányosan ragyogó napfény körül barangoltak. Aztán eszembe jutott a kifogyhatatlan és lankadatlan lendületem. Hova lettek? Hol jár most hűtlen Emili, miért nincs itt velem? Elcseréltem volna erre a jelmezbálra? Vagy én magam vagyok csalárd? Aztán elcsitult a karneváli hangulat, a két lány hangját egyre távolabbról hallottam, végül eltűntek a színpadról. Ebben az üresjáratban kilőttem az űrbe nagy kérdésem: szóval hogy van ez... Meddig szálljak vágyaimmal? Hol van az a pont, ahonnan már nincs épségben visszatérés?
Fáradt lettem, a villanykapcsoló még mindig üresen kattogott, így hát újfent visszaaludtam.
Távcső a jövőbe
Egy esős vasárnap estén, elővettem rejtekéből a régen látott notebookot, kinyitottam, és a rengeteg üzenet közül olvasni kezdtem az imént küldött horoszkóp-jövendölést:
Olvasom mindezt apám számítógépén, akit szintén Andrásnak hívtak, és aki már régóta a friss levegőn, valahol a felhők könnyű rétegén ücsörög, mégis neki küldték éppen az előbb, hogy jobban láthassa a jövőjét...