Előszó

(az Álomfaló c. kötethez)

Az idők kezdetén lebegett egy olyan világ, amelyben nem voltak álmok. Pontosan olyan lehetett, amilyen. Egyértelmű, magától értetődő, és főleg megkérdőjelezhetetlenül egyszerű. Abban a korban kérdések sem léteztek. Sőt, a gondolatok és a szavak is feleslegesen hevertek valahol, várva és számítva rá, hogy eljön egyszer az ő idejük is. Hiszen akkor még idő sem létezett...

Aztán hirtelen, az önmagát körbeérő ősállapotban megszületett az első gondolat, vele a kérdés, ezzel együtt az első ködkép: az Álom.

Azóta ez a sejtelmes félhomály, hol erőteljesebben, máskor kevésbé, de folyton befolyással hat szinte minden érzékelésünkre.

Sokszor szeretnénk, ha ez nem így lenne; tudjuk, álom- illúziók nélkül őszintébbé és jobbá válhatna a világunk. De egyben érezzük, hogy hiányát nem kevésbé sínylenénk meg, mert eszerint, az Életnek nevezett tragikomédia erősen veszítene áradó szépségéből. Mindazon valóságosnak hitt képzeletdíszek lehullanának róla, amit gondosan ráaggattunk az összes, bennünket körülvevő dologra, emberre, emlékeinkre, vágyainkra és reményeinkre...

Mert a maga pőreségében minden másképp mutatkozna előttünk. Vajon honnan meríthetnénk nagybetűs Bátorságot, hogy mindent és mindenkit azonnal megláthassunk teljes kendőzetlenségben?

Álom. A realitásközpontúnak vélt világunkban ezt a szót - nagyon helyesen - az alvás állapotában töltött, felidézhető képekre, hangokra, érzetbenyomásokra használjuk. Esetleg jó reménységünket, képzeletünk kedves játékát illetjük így. Máskülönben túl sokféle álmot kellene megkülönböztetnünk.

Ennek mentén hisszük magunkat bárkinek, és lesznek jelmezeink mások előtt bármivé, amit ez az álomvilág megteremt és megenged számunkra. De így válunk önmagunk bábfiguráivá is, ahol ugyanazon kéz mozgatja a marionett zsinórjait, mint amelyik ennek hatására kezd hadonászni. És a szálak elkerülhetetlenül összekuszálódnak; emberöltőnyi időt tölthetünk a kibogozásukkal.

Beleálmodhatjuk magunkat a legkülönbözőbb átmeneti vagy tartós életszerepekbe, és annyira belevarázsolódhatunk, hogy a végén ki sem látszunk belőlük.

Az álom jó esetben nem helyettesíteni, csupán kiegészíteni hivatott a jelenlévő valóságot. A kék lencséjű szemüvegen át mindent kékesebbnek látunk. Azért időnként jó, ha tudjuk, hogy van rajtunk egy kék szemüveg.

Kérlek, ne vedd túl komolyan, amit az elkövetkező oldalakon olvasol majd! Hogyha csak néhány nézőpontra lelsz benne, ami érdekesnek tűnik, már megérte.

Gondold meg, mennyi szemétdombon rágod át magad, mire találsz valami vagy valaki számodra értékeset. Legyen szó párkeresésről, hivatásról, vagy bármiről.

Ahogyan a régi nagymamák mondták:

"Lesz lekváros palacsinta, de előbb a jó sűrű spenótot is meg kell enni..."

A bukás

Éppen az újságcikkek gyűjteményét lapozgatta, nézegette, és közben eltűnődött egy Karácsony előtti estén, hogy mennyire szánalmas ez a tetszelgés önmaga előtt, már évek óta. A kandallóban három fahasáb maradéka parázslott. Kinyitotta üvegajtaját, és határozott mozdulattal belódította a sok méltató írást.

A folytonos sikersorozatba éppen úgy elfásulhat az em- ber, mint bármibe, ami egyhangúan ismétli önmagát.

Végül is, ha jól meggondolom, néhány életre elegendő vagyont halmoztam, ráadásul különféle alapítványok javára mindebből lemondtam nagyjából egy egész emberöltőre való összegről. Ezek persze - mint előre sejteni lehetett, és utólag kiderült - a pénz javát ügyesen felélték. De azért jólesett adakozni, még ilyen gazfickóknak is. Szívmelengető érzés volt tudni, hogy van miből adni, ami nem fog hiányozni sehonnan. És most is van bőven. Örök élet... Új testben az újjászületés... Kellemes elképzelés. Nagy kár, hogy nem lehet a vagyont az új énnek örökül hagyni.

Mi lenne, ha egy újabb emberéletre elegendő summát valami rendhagyó dologra fordítanék? Amerre nézek, minden a pénzharácsolásról szól. Minden. A fordítottjával még soha senki nem mert előrukkolni. Hát, ez lesz a látványosság, az igazi botrány, a polgárpukkasztó, extravagáns ötletem...

Elnézést kérek, elfelejtettem bemutatkozni: Grúz Antal vagyok, barátaimnak Anti.

Így került egy szép, fagyos és napfényes januári reggelen a cégbíróságnál bejegyzésre az AntiProfit Kft.

Antal gondos alapossággal nézte végig a belvárosban eladó, luxuskategóriájú üzlethelyiségeket, míg végül a legforgalmasabb sétálóutcában megtalálta a megfelelőt. Életében első alkalommal vett ingatlant alku nélkül. Háromszintes üzletház, óriási üvegfalakkal az utcára, gyönyörű belső kőburkolattal, nemesfa berakásokkal, vörös szőnyeggel fedett, széles márványlépcsőkkel, tekintélyes belmagassággal, eleganciát és fényűzést sugalló hangulattal.

A műemlék épületen négy hónapig dolgozott egy egész hadseregnyi szakember; belsőépítészek, restaurátorok, stílus-szakértők, és a szorgos végrehajtó kezek. Mire elkészült a nagyszabású felújítás, több befektető is felfigyelt az impozáns üzletházra. Különböző cégektől négy vételi ajánlatot kapott. Ezek közül a legmagasabb összeg, majdnem a kétszerese volt az eddigi összköltségnek. Grúz úr gyakorlott üzletemberként udvariasan, a merev elutasítást kerülve adott kitérő választ a megkeresésekre. "Egyelőre nem áll szándékunkban..." "Egy későbbi időpontban visszatérhetünk rá..." "Feltétlenül jelentkezünk, amennyiben úgy alakul..."

Valódi célját mindvégig diszkréten titkolta. Miközben az átalakító munkálatok folytak, körvonalazódott, mi lehet az az árucikk, ami szinte biztosan eladhatatlan, mert divatjamúlt, ugyanakkor mégis megfelel a pompától sugárzó hely rangjának.

Megérkezett a bronztükör borítású, diszkréten világító tábla a bejárat fölé. Ez állt rajta: Kalapáruház. Egy teljes szint a női, a másik a férfi kalapoknak, a harmadikon pedig irodák, tárgyalótermek. A személyzet kiválasztása is nagy gonddal történt. Kizárólag kereskedelmi diplomával és legalább három világnyelv magas szintű tudásával kellett rendelkeznie még a pénztárosnak is. Ez alól a takarító és a ruhatáros volt kivétel, akiknél a diplomától eltekintettek. Azonban a sportos és esztétikus megjelenés, megnyerő stílus, kifogástalan beszédkészség alapkövetelmény volt. Nem túl könnyen, de végül összeállt a kép. A huszonkét tagú személyzet megkezdte munkáját június elsején, a tavaszi illatoktól, koranyári önfeledt derűben mosolygó belvárosban.

Az árut eleinte egy osztrák cég elfekvő készletéből sikerült beszerezni, ahol az avítt kalapok egy évtizede reménytelenül gubbasztottak a lezárt kartondobozokban. Antal a teljes mennyiséget megvásárolta, amit pótkocsis kamionnal szállítottak egy külvárosi telephelyre. Ez a régi hangár a Kalapraktár nevet kapta.

A kalapok szándékosan túlárazva kerültek a polcokra, és furcsán díszelegtek a kirakatban. Az arra járók - mintha kötelező lenne - kivétel nélkül megálltak az üzletház előtt, és pár percig tanácstalanul ácsorogva elidőztek az érthetetlen jelenség előtt. Aztán, mint akik a megdöbbenéstől elfelejtették az eredeti útirányt, tétova léptekkel továbbhaladtak. Az első héten alig néhány látogató lépett be. Csodálkozástól tágra nyílt szemekkel figyelték az előzékeny személyzetet, akik minden rezdülésükben olyan összehangoltan végezték a dolgukat, mint egy operazenekar.

Nem sokat változott a bolt népszerűsége az első hónap végéig. Antal elégedetten vette tudomásul zseniális ötletének tervszerű alakulását. És akkor, a második hónap elején valami különös dolog történt. Miután az egyik jelentős televíziótársaság híradó stábja, a "Hihetetlen!" című műsorának osztaga kivonult a helyszínre, és riportot készített vele, valamint a ház több alkalmazottjával, elkezdett megindulni a hazai vevők áradata. Lassan megjelentek a távoli országokból érkező milliárdos vásárlók is, akik az "új" divathóbortból mindig az elsők között kívánják kivenni részüket. Többségük saját repülőgépen érkezett. Magától értetődően hírét vitték az új divat-trendnek, és az általuk jól megszokott színvonalas üzletkörnyezetnek és kiszolgálásnak, amiben részesültek. Antal legnagyobb elképedésére, az év végén a kamionnyi kalap jelentős része elfogyott. Nagy gondban volt, hiszen üzletének addigra olyan hazai és nemzetközi imázsa kerekedett, hogy nem lehetett volna csak úgy áttérni valami más, eladhatatlannak képzelt árucikkre. Folytatni kellett. Gyártóüzemet szervezni, alapanyagot vásárolni Ázsiából, szakképzett munkaerőt találni, és mihamarabb mindezt végtermékké alakítani.

Természetesen ez is sikerült, bár nem bonyodalmaktól mentesen. A váratlan sikersorozat szakadatlanul folytatódott. Egy évvel a nyitás után már nem csak a belvárosi gazdagok fején díszelgett az új életre keltett, letűnt divat. Neves külföldi magazinok címlapján a modellek is ezeket a kalapokat viselték.

A következő év végére Antalt éjszakánként álmatlanság kezdte gyötörni. Órákig forgolódott ágyában. Felkelt, nyugtalanul tekintett ki az üvegfalú hálószobájából a városi panoráma felé, és rendszerint azon jártak gondolatai, hogy miként lehet mindez? Életében minden jelentős horderejű elhatározását véghez vitte, de most megbukott. Célt tévesztett. Elhatározta, megszabadul ettől a rémálomtól, eladja az egészet. Nem is akart vele személyesen foglalkozni. Vállalkozása értékesítését követítőre bízta. Két hét múlva az ingatlanos azzal a lelkes üzenettel jelentkezett, hogy sikerült, megvan az új vevő. Antal elkínzott arccal megjelent az irodában a megbe- szélt időpontban.

- Grúz úr, nagyon örülök, hogy újra találkozunk. Kérem engedje meg, hogy bemutassam a HBI (Hyper Invest Holding) cégcsoport elnökét, a vevő képviseletében. Ezen kívül, szíves utólagos engedelmével meghívtam régi barátomat, aki adótanácsadóként tud majd önnek megoldást javasolni a tetemes nyereség adójának legális csökkentésére.

Szomjazó virágok

Július végén, a hétvégi forró délutánban megszomjaztak a lépcsőházban éldegélő növényeim.

Kezdem inkább az elején. Ebéd után, olyan öregemberes hangulatomban, ledőltem pihenni. Ébredés után a szekrényem alsó polcáról, ahol az ócska ruháimat tartom, előhúztam egy régi, lyukas alsónadrágot, és magamra vettem. Megkörnyékezett egy furcsa érzés: inkább ki kellene dobálni a régi, elnyűtt holmikat... De végül rajtam felejtődött, és a hőség miatt nem is volt szükségem egyéb öltözékre.

Eszembe jutottak a lépcsőforduló előtt szomjasan kínlódó virágok. Vizet töltöttem egy kancsóba, és kióvakodtam meglocsolni őket. A legfelső emeletre most úgysem jön fel rajtam kívül más, így nyugodtan álldogáltam kezemben az edénnyel. Különben is, üres az egész ház, gondolom nyaralni mehetett minden szomszéd. Egyszer csak hatalmas dördüléssel a lakásom bejárati ajtaja becsapódott. A nyitva álló ablakok közti huzat lendíthette meg ennyire. Csakhogy a visszaút nem valami egyszerű, ugyanis kívül csupán egy behúzógomb éktelenkedik, és kulcs nélkül bejutni... Reménytelen küldetés az acélbetétes ajtón. Álldogáltam még egy ideig a meglepődéstől és a hirtelen jött helyzet lenyűgözöttségétől, aztán felsétáltam a lépcsőfordulóból az ajtóm elé. Így hitelesebb a látvány, kevésbé tűnik hivalkodónak.

Egy idő után ráeszméltem, nincs kinek produkálni a látványt vagy annak hiányát.

Ez mégsem lesz így jó, segítség kellene. De hogyan? Ebben a szakadt alsónadrágban, kannával a kezemben? Letettem a kannát. Így sem jobb a helyzet. Újra felvettem. Lelépkedtem a lépcsőkön a földszintig. Megöntöztem a szomszédok virágait is, ne teljen hiába az idő. Talán közben kitalálok valamit. A lakások bejárati ajtói mellett mérőóra szekrények vannak, bennük talán a takarítószerek között mindenféle limlom lehet. Belestem mindegyikbe, hátha rátalálok legalább egy nadrágra. Valahogy el kellene jutnom a pótkulcsig, a város másik részére. Az utolsó szekrényben valami régi függöny aludta végső álmát. Úgy döntöttem, eljött az idő, életre keltem a függönyt. Derekamra csavartam, de ugyanazzal a mozdulattal le is vettem, visszagyömöszöltem a helyére. Kimerészkedtem a házból, gondoltam, körülnézek az udvaron. Az egyik földszinti erkélyen, száradó törölközőket lengetett a vidám nyári szellő. Az járt a fejemben, követtem már el nagyobb disznóságot is, szóval gyors rántással az egyiket elszabadítom onnan, magamra kötöm. Taxit hívok a fenti utcáról. Látvány szerint én leszek a gyanútlan károsult strandoló, akinek a strandlepedőjén kívül mindenét ellopták. Mielőtt a kezem a magasba szökött volna a törölközőért, eszembe ötlött: sem telefon, de még aprópénz sincs nálam. Ha meg elkezdek az utcán kéregetni egy régimódi fülkében való telefonáláshoz, mindezt egy szál törölközőben, hamarosan a rendőrségen magyarázkodhatok, mi is ez az egész, ami egyáltalán nem az, mint aminek látszik.

És akkor csoda történt. Autó hangja közeledett. Rémülten bújtam vissza a lépcsőházba. Szívem a sarokba szorított bazári majom tempójában nem is a torkomban, hanem fülemben zakatolt. Az egyik alattam lakó szomszéd érkezett meg, aki az elmúlt években mostanáig köszönni is alig volt hajlandó. Elérkezett az igazság pillanata. Belépett, egymásra néztünk. Kezemben a kiürült kancsó, a virágok mellett víznyomok, rajtam a szakadt alsónadrág. Most köszönt először rendesen. Arra gondoltam, lehet hiba volt eddig épkézláb öltözékben mutatkoznom előtte. Végre behoztam valami sürgető mulasztást, ami már régóta várathatott magára.

Kizártam magam - mondtam nem sok büszkeséggel a hangomban.

Behívott, itallal kínált. Rám adott egy régi, kopott köntöst, ami jól illett a kisnadrágomhoz. Felhívtam valakit a pótkulcs miatt, de csak estére ígérte, hogy elhozza nekem. A szomszéddal sokat beszélgettünk, még egy filmet is megnéztünk, később megvacsoráztunk. Alkonyatkor a kulcs is megérkezett. Megköszönve a vendégül látást, a köntöst visszaadtam, és behúzódtam végre a saját kis lakásomba. Az első, ami eszembe jutott: Ilyen esetekre elrejtek valahol kint egy kulcsot. A másik dolog, ami később, napokkal ezután fogalmazódott meg:

Milyen szánalmas bogarak vagyunk mi emberek. Akkor tudunk csak valakit igazán megkedvelni, ha olyan helyzet adódik, amiben a másikat megsajnálhatjuk, és nagylelkűen valami semmiséggel segíthetünk rajta...

A táska

Táblás úrnak a mai nap volt az utolsó az üzemben. Kollégái méltó módon búcsúztatták; annak módja és rendje szerint, másnaptól derekasan elfelejtették őt, aki életéből negyvenhat évet a gyárban dolgozott.

Acélszerkezetek, ipari polcok, biztonsági ajtók készültek itt, gondos szemek vigyázó felügyelete mellett, a lakatosüzemben.

Táblás úr, szabályokat mélyen tisztelő részlegvezetőként, szigorúan csak a műszak letelte után, olykor saját célra is készített különös tárgyakat. Csapágyakból, vaslemezből, apró maradékokból ügyes díszeket formált, amiket büszkén mutatott az otthonába érkezőknek.

Történt egyszer, hogy Táblás úr háborús filmet nézett késő este, és félálomban szereplőjévé vélt válni egy végzetesen kellemetlen jelenetnek:

...A bombázás után összeroskadt épületből lehetetlen volt az értékeket, pénzt, útlevelet és egyéb feltétlenül szükséges holmit előkutatni. Az iratok nélkül menekülő, önmagát meggyőzően igazolni képtelen egyik szereplőt útközben letartóztatták, kínos vallatás után kegyetlenül kivégezték...

Táblás úr ordítva ébredt a lidérces félálomból. Elképesztő zihálása alábbhagyott, csak ezután lett bizonyossággá a tény: nem ővele történt a tragédia. De akár megtörténhet a baj, csak másképp. Ha óvatlanul, szétszórtan bánik a legfontosabb dolgaival.

Másnap, vastag, rozsdamentes lemezből olyan táskát készített, ami nemcsak erős ütésnek, de még a tűznek is ellenáll. Fedőlapját egyik oldalon míves pántok, másikon biztonsági zárszerkezet óvta. Szinte valódi remekmű; a műhely és az előrelátás igazi megoldása a kétségbeejtő helyzetek elkerülésére.

Persze titkon nyugtalanította a balsejtelem, hogy az ilyen ereklyék mágnesként hívják közelebb a rémálmokat. De a szánalmas babona legyen a falusi vénasszonyok együgyű téveszméje!

Késlekedés nélkül berendezte a vastáskát. Minden, ami kézzelfogható, kis helyre tehető érték volt, az belekerült. Pótkulcsok, fontosabb fényképek, iratok, igazolások, szerződések, és a spórolt pénz. Táblás úr nem bízott a bankok életképességében, így minden pénzét a saját gyártású dobozban tartotta. Többször álmodott légi bombázásról, atomtámadásról, világvégéről, földrengésről, tűzesetről, amiből szerencsésen került ki, köszönhetően a fülönragadható kincsesládikónak, amivel rögtön elhagyhatta a katasztrófasújtott övezetet.

De most nem gondolt erre. Ez már évek óta elrendezett feladat, megoldott probléma. Aktuálisabb volt a mai búcsú. Melankólia kerítette hatalmába. Egy nyugdíjazott selejtnek érezte magát, amint hazafelé baktatott. Ócskavastelepre jutott sétáló, szélsodorta hulladéknak. Anyagraktári feleslegnek. Megfáradt, megrepedt, elhasználódott alkatrésznek.

Eközben, a szépreményű tavaszi délutánban, Táblás úr felső szomszédjánál, bizonyos Czeglédiéknél, akik már napok óta távol voltak vidéki rokonaiknál, egy vízcső eltört. A felgyűlt, uszodányi víztömeg bokáig eláztatta Táblás úr lakását is. A víz találékony fordulékonysággal kanyarodott be a hálószobába az ágy mögé, ahol az ütésálló, tűzbiztos, nyithatatlan, szinte tökéletes acéltáskába a lemezhajtások közötti résen besurrant, és pépesre áztatta a papírból formált kincseket.

Ajándék

Mi tudna örömet okozni negyven évesen az embernek? Jó esetben mindene megvan már, sőt, a szükségesnél több is. Kevésbé jó esetben nincs meg mindene. De ennyi idő után már megtanulhatta bölcsen elfogadni a hiányt, így ami nincs, az nem hiányzik. Felesleges igények, gyermeteg szeszélyek ebben az életkorban leválnak a lélekről.

A lemez B-oldalán forognak a gyengébb számok, de mivel az elvárások is gyérülnek, ott lakik a nagyobb szabadság.

Ma éppen bérbe adtam a lakást, ahol egykor gyermekkorom nagy részét töltöttem. A tárolót is teljesen kiürítettem, most először. Megszámlálhatatlan emlékezetes holmi, tengernyi kacat került a tavaszi lomtalanítás szemétrakására. Akadt néhány hasznosnak ígérkező tárgy is, amiket elkülönítettem. Végül egy ütött-kopott bőröndben kincset találtam.

Itt állok a kezemben egy bontatlan dobozzal, ami az - akkor elmondhatatlanul vágyott - játékautót rejti. Harminc év telt el azóta, hogy tizedik születésnapomra, reményeim és kívánságom szerint, megkapom ezt a különleges, tűzpiros modellt, amit abban az időben nem lehetett egyszerűen megvenni. Nyugati országokba utazó szülők, vagy ismerősök kellettek, és nem kevés szervezés. Eddig rendben ment a dolog. Fél évvel a tizedik születésnapom előtt már megvolt a kis ékszerminőségű jármű makett, gondosan elrejtve előlem, a konyhaszekrénybe.

Csakhogy pont ezalatt a fél év alatt átköltöztünk egy új lakásba. Dobozok, ládák, rekeszek, fél élet alatt összegyűlt limlom, amitől nem csupán nehéz lett volna megválni, hanem egyenesen lehetetlen.

Így keveredett a kisautó a költözés alkalmával egy olyan bőröndbe, ami az új lakáshoz tartozó tároló legmélyebb zugába bekucorodott, a benne lévő régi ágyneműkkel és csecsemőholmikkal. Egykedvű magányában átaludt három évtizedet mozdulatlanul, érintetlenül.

Emlékszem az akkori lázas keresgélésre, és annak eredménytelenségére. Nincs meg! - hangzott a válasz. Csalódottságom az égig ért.

Most, hogy kezemben tartom az egykori csodát, amivel fogalmam sincs, mit kezdhetnék, újjáéledt az élmény. Odaajándékozom valakinek - gondoltam. Betettem az autómba a többi megmentett holmival, és elindultam a nehéz nap után hazafelé. Megérkezésem előtt, a kanyar előtti ház melletti parkban egy nyolc-tízéves forma kisfiú egy lépcsőn ült, és nyomogatott valami mobiltelefonféleséget... Odahívtam magamhoz, kivettem a csomagtartóból az autót.

- Neked adom, remélem tetszik.

- Köszi - felelte a kisfiú, és elvitte a kisautót.

Hazamentem, zenét hallgattam, megnéztem egy filmet. Másnap hosszú útra készültem. Bepakoltam csomagjaimat, és elindultam. A szomszéd ház előtt egy nagy zöld kuka éktelenkedett. Tetején a tegnapi kisautó.

Őszinteség napja

Ebben a kis kedves, takaros házikókban és virágokban bővelkedő faluban, emberemlékezet óta megvetette lábát egy szokatlanul érdekes hagyomány. Minden március első péntekén megrendezik a Tiszta Tavaszváró Ünnep keretében az Őszinteség napját. Ilyenkor, különösebb díszítések helyett, az egyszerűségé a főszerep. Aznap mindenki fehér ruhát visel, gyalogosan közlekedik, a hölgyek mellőzik az ékszerek viselését, illatszereket és egyéb pompázatos külsőségeket.

A legtöbben azért várják ezt a pénteket, mert nem kell dolgozni, az iskola is szünetel, de a kocsma és a körzeti rendőrmegbízott teljes készültséggel várja az őszinteség bajnokait.

A délelőtti megnyitón, a kefebajuszú polgármester elmondja mindig ugyanazt a köszöntő beszédét, amelyben a felnőtteket és idősebbeket emlékezteti, a fiatalabbakat pedig oktatóan felvilágosítja, lényegében miről is szól ez az - országunkban egyedülálló - rendezvény. A rövid szónoklat idén is így hangzott:

"Mélyen tisztelt bajtársaim, öregek, ifjak, lányok és asszonyok!

Újra elkövetkezett szeretett falunkban ez a régen várt ünnep. Ne feledjétek, nálunk ez az alkalom a lelki megtisztulás közös lehetőségét jelenti.

Először is, a mai napon mentesítjük magunkat minden modorosságtól, de azért nem jutunk el a gorombaságig. Ha eddig bármit is rejtegettünk magunkban, azt bátran elmondjuk mindazoknak, akiket ez érint. Sérelmeinket nem titkoljuk tovább, hanem megosztjuk azon személyekkel, akik ennek okozói lehettek. Eljött az idő, hogy házastársunknak is színt valljunk, az elmúlt esztendőben történt esetleges hűtlenkedéseinkről. Titkaink terheit hátrahagyva, egyenes hátgerinccel tekintünk az elkövetkező újabb esztendő felé. Következésképpen, feltétlenül őszinték leszünk legalább egészen éjfélig. Ugyanakkor mindez nem tévesztendő össze az igazmondással. Hiszen az igazságot egyedül a Jóisten tudhatja. Mi pedig csupán töredelmesen megvalljuk egymásnak mindazt, amit igaznak hiszünk."

Sok év óta az ünnep rendben zajlott, békétlenkedésre vagy tettlegességre, esetleg rendőri közbeavatkozásra nagyon ritkán került sor. Az emberek mértéktartó óvatossággal, takarékosan bántak az őszinte szavakkal, józan ésszel előre gondolva a holnapra és holnaputánra.

Ilyenkor a falu apraja-nagyja, a köszöntőbeszéd után, a nyelvoldó szőlőpálinka elfogyasztását követően, déli misére vonul hófehér öltözékében.

Ezúttal azonban meglepetés fogadta a népet a templomban. Ágoston atya, aki már jó ideje betegeskedett, pár napja kórházba került gyógykezelésre.

Helyette, az orgonazene végén, egy furcsa alak lépett elő a sekrestyéből. Ki hívta, hogyan került oda, mindmáig tisztázatlan rejtély. Tört magyarsággal, szélesen gesztikulálva, így szólt: A nevem patrem Honestus, az őszinteség papja vagyok. Régóta figyelemmel kísérem a falu tiszteletreméltó szokását. Ezt fogom nektek ezúttal bearanyozni és szentesítve véglegesíteni. A mai naptól ünnepetek szakadatlanul tart majd, hogy megmutathassátok a világnak, mire vezet a feltétel nélküli egyenesség.

Belekezdett bibliai beszédébe. A súlyos könyv, ami az állványon volt, önmagát kezdte lapozni. Az apró kis ablakokon hirtelen támadt huzat süvített. A szenteltvizes edény lángokban állt. Honestus felemelte kezeit, varázsigét suttogott áthatóan mély hangján, majd így folytatta: Mától minden napotokat az elkerülhetetlen őszinteség kísérje. Ezzel két tenyerével a bibliát hatalmas csattanással becsukta. A megrázó jelenségek egyszeriben megszűntek. A hívek egy ideig még megdermedve ültek a padokban, az ámulattól és megdöbbenéstől mozdulni sem tudtak. De mihelyt kinyílt a templom ajtaja, napfény és tavaszi illatok szálltak be a fagyott kőfalak közé, az emberek elkezdtek kiszállingózni az utcára.

Eleinte senki sem mert szólni a másikhoz, mert érezte és tudta, hogy ezentúl csak azt mondhatja, amit valóban gondol; szépítésnek, ferdítésnek, megmásításnak az ideje végképp lejárt.

Kis idő múltán, a beszédhez alaposan hozzászokott kefebajuszú polgármester tágra nyílt szájából előkívánkozott az új időszámítás utáni, első gondolat:

"Na, most már mindannyiunk helyzete egyszerűbb lett. Többé nem lóg rajtunk a teher, amit hordozunk, és amivel az emberiség az idők kezdete óta vesződik. Az egyenesség nevében azt mondom nektek, ne hallgassatok tovább, mert ezentúl a ki nem mondott szó is utat talál magának!"

Az emberek hazamentek, aznap ki sem mozdultak a házaikból. Szombattól mintha minden helyreállt volna. Selymes tapintású nyugalom ereszkedett a falura. Napokig áldott békesség terült el a házakban, utcákon, és mindenütt. Aztán a hatodik napon, a malom udvarán valaki elordította magát: "Ezt nem bírom tovább!" És ezzel az egyetlen jeladással, egyszeriben elszabadult a pokol. De nem patrem Honestusé. Ő a varázslattal mindössze a bezárt kapukat nyitotta meg a mindenkiben legbelül megbúvó pokol felé vezető úton. Jól tudva, minden valódi kiút, nagyformátumú ügyek tényleges megoldásának járdája elkerülhetetlenül és mindig a poklokon át vezet. A kijáratot ugyanakkor zárva hagyta. Mert a kivezető ösvényt meglelni, ezt a kaput feltárni: önálló feladat. Hiszen mi az ördög, ha nem Isten legbizalmasabb titkosszolgálati ügynöke?

Ilyenformán a félmunka rettenetes részeredményt teremtett.

Az őszinte szó csak akkor hozhat áldást, ha nem csupán a kimondását, de annak teljes elfogadását is elsajátítottuk.

A lakosok hamarosan szétszéledtek. Futótűzként hordták a távoli világba ezt a szokatlan ragályt.

A falu lakatlanná vált. Egyedül a templomnál derengett esténként egy kis lidérces fény, a bejárat előtti tábla körül, amit még búcsúzóul hagyott itt Honestus, ezzel a felirattal: "Úton vagyunk az igazság felé".

Tortahóbort

Elég korán kezdtem keresni a pénztalálás lehetőségét. Szerencsémre nem voltam elhalmozva felesleges mennyiségű zsebpénzzel, így a legelején, be kellett érnem az iskolába befizetendő ebédpénz céljának újragondolásával; annak terhére, jóval hasznosabb holmik beszerzésével. Hamar kiderült, de azért volt néhány jó hónapom. Évekkel később, lehettem tízéves, amikor barátommal együtt kémleltük a házak elé kitett üres üvegeket, ezeket összegyűjtöttük, üvegvisszaváltóban vártuk lélegzet-fojtva, mennyit kapunk a csörömpölő nejlonzsákjaink tartalmáért. Nem volt valami sok, ezért hamar új vállalkozási lehetőségekbe fogtunk.

Nyáron a környékbeli családi- és társasházak kerítéseinek újramázolását vállaltuk, télen havat lapátoltunk a garázsfeljárókról és a magánparkolókról a hegyvidéken. Ez már eléggé jövedelmező volt, el sem tudtuk köl- teni, annyit kerestünk. E havas téli hónapokban kialakí- tottunk egy jó szokást. Hétvégén, a munka végeztével, jól átfagyva, a Rigó Jancsi cukrászdába beültünk, megittunk egy meleg teát, és bepofáltunk egy-egy süteményt. Nekem a dobostorta lett a kedvencem, rajongásig szerettem az ízét, a roppanós, áttetszőre kérgesített tetőkéjét, és ami alatta volt... Elmesélni nem lehet.

Sok évvel később, mikor már a cukrászdát lebontották, és régen nem hólapátolással kerestem a vagyonkámat, szívesen betértem a legkülönbözőbb helyekre, hogy kipróbáljam az ott kapható karamellizált mennyországot.

Aztán eltelt két évtized. És minden megváltozott. Vendégségbe érkeztem, kiadós ebéd fogadott, amiből csak mértéktartó óvatossággal fogyasztottam. A végén, nagy meglepődésemre, házi készítésű dobostorta következett. Csillogott-villogott, olyan szép volt, hogy az ilyen inkább vitrinbe, mint fogyasztásra való. Legszívesebben kimentem volna a szobából, de nem tehettem. Kénytelen voltam megkóstolni a süteményt. Igazi remekmű volt. Az udvariasság kedvéért megettem egy szelet felét. De nem tudott a régi hangulat szerint elvarázsolni.

Hiába, vannak dolgok, amik éppen akkor, és pont ott jelentenek földöntúli élményt, aztán valahogy elpárolog belőlük a varázslat. Vagy belőlünk...

Élő Legenda

Már az első, hajnali vonatjárat indulása előtt a pályaudvaron gyülekezni kezdtek. A jegyárusító pénztár felől nézve úgy festett, mint egy osztálykirándulás, bár a korosztály valahogy nem stimmelt. Vállakra csimpaszkodó hátizsákok, púposra pakolva ruhaneművel és szomorú szagokat árasztó ennivalókkal, kolbászos szendvicsekkel, és ki tudja, még mi mindennel.

A társaság igencsak vegyesnek és változatosak mutatkozott. Volt köztük egykori fizikaszakos tanár, aki kellőképpen kiábrándult a tudomány lelketlen világából. Érkezett három elpártolt apáca, akik sehogyan sem találták meg a végső választ szent fogadalmaik kötelékében. Jött álmodozó kalandor, hűtlen és mantramormoló álszent, és szép számmal akadtak meg nem értett géniuszok, akik hőn óhajtott, de minduntalan elmaradó sikereikért folyton a külvilágot kárhoztatták, eszerint bajukra a megoldás formuláját is ott vélték felkutatni. Csupa elveszett lélek, akik stabil, mindennapi illúziók helyett valami imbolygó, letört képzeletfogantyúba kapaszkodva, nyomatékos éhséggel keresték a megmarkolni vágyott Igazságot.

A zarándokút szervezője, aki csupán a vonatig kísérte a negyvenhét fős csapatot, gondosan bekasszírozta a részvételi díjat. Búcsúzóul, útravaló gyanánt, gondolatébresztő szavakkal eképp szólt: "...De ne feledjétek, a fontos változások mindig a csendben érlelődnek."

És a szerelvény a zarándoktábor tagjaival elindult. Valamivel több, mint egy örökkévalóságnak érződő utazás zsibbadtsága után kétórás gyalogút következett. A domboldalon, a turistaösvényről eltévedve, kíméletlen bozótmászással, izzadtságtól fénylő homlokokkal, görnyedt hátakkal, vízre és tiszta szavakra szomjasan érkeztek meg végül a dombtetőn elterülő, pagodaszerű építményhez. Az ajtó nyitva állt, beléptek.

A Nagymester egy kör alakú, puritán, barnás színű terítéken ült, különös ülőhelyzetben. Egy ideig némán figyelték, azután Koamoiki köré kerekedtek, lekuporodtak a sejtelmes félhomályban a hatalmas gyékényen, és türelmet mímelve, csendben várakozni kezdtek. Önkéntelenül is, felvették Koamoiki Nagymester ülőpozícióját, ami felülnézetből egy rombuszt alkotott; kitárt combokkal, egymáshoz érő talpakkal. Ugyanakkor fenséges kéztartását nem merték utánozni. (Ujjai hegyét egymáshoz érintve, kezeivel piramist formált, mindezt a feje fölött körülbelül húsz centiméterrel.) A csendet nagy ritkán a zarándokok részéről egy-egy, már visszatarthatatlan köhentés vagy tüsszentés zavarta meg. Amikor kint sötétkékbe öltözött az ég, Koamoiki szó nélkül, csak szemeinek szigorú játékával, egyenként elébe odaintette az egybegyűlteket. Ezek külön felszólítás nélkül, elmondták a Nagymesternek bajaikat, félelmeiket, maradék kis reményeiket, tanácstalanságukat, vágyukat arra, hogy a Látó szemek bölcsességének kelyhéből meríthessenek. Némelyek messzebbre merészkedve, filozófiai kreálmányaikat is feltálalták. Mások teljes kilátástalanságuknak adtak félszegen hangsúlyt.

Miután végigért a meghallgatás, az egyik mellékszo- bából egy őszhajú kisfiú lépett elő. A kezében tartott zsákot lassan kigöngyölte, szélénél fogva megrázogatta. Ezután halk dallamot dúdolva körbejárt, és mindenkitől, egytől egyig begyűjtötte az adományokat, majd a súlyos zsák alatt enyhén sántikálva, a kis szobába visszavonult. Hosszú csend következett. Koamoiki rezzenéstelen arca emlékműként ragyogott a beszűrődő holdfényben. Így virrasztottak pirkadatig, a nagy, üdvözítő, feloldozó, iránymutató válaszra várva. Amikor az egyik hegycsúcs mögül, érett datolyaszilvaként felfénylett az életsugarakat ontó napkorong, a Nagymester első ízben - és a jelenlévő látogatók számára egyben utoljára - röviden, de velőtrázó hangján felszólalt. Újra végigtekintett az alkalmi tanítványokon, és valami kifürkészhetetlen nyelven, univerzális megoldás gyanánt, a feltett kérdésekre, dilemmákra, válaszaként a következőket mondotta: "Cséééma e kááávalja"...

Álomszaküzlet

Brrr...

- Jó napot kívánok, Álomszaküzlet webáruház, ügyfélszolgálat, Tóth Gedeon, tessék!

- Jánoshegyi Gézáné vagyok, üdvözlöm, érdeklődni szeretnék, hogy az oldalukról letöltött filmet hogyan tudom megnézni?

- A "fontos tudnivalók" -menüpont alatt, a "használat előtt mindenképpen olvassa el" -almenüre kattintva tud tájékozódni erről. Pontosan mi a probléma?

- Nem sikerült letöltenem az "Integrator" nevű lejátszót. A gépemen lévő média-alkalmazás pedig nem nyitja meg a filmet.

- Nagyon kedves, gondolhatja, az általános iskolát én is elvégeztem, olvasni tudok... Na szóval, végigrágtam már többször is magam ezen, és mivel nem jártam sikerrel, emiatt kérek segítséget telefonon.

- Olvasott a rendszerkövetelményekről is?

- Hogy micsodáról?

- A kérdés, hogy alkalmas-e a számítógépe a szükséges lejátszó működtetésére?

- Ehhez sajnos nem értek...

- Rendben, kapcsolom a műszakis kollegánkat, türelmét kérem...

Brrr...

- Jó napot kívánok, Álomszaküzlet webáruház, ügyfélszolgálat, Tóth Gedeon, tessék!

- Gruffensteiner vagyok, felháborodással jelzem, hogy bezáratom a cégüket! Hallatlan pofátlanság, hogy ilyen szélhámossággal ámítják az embereket!

- Mire gondol?

- Hát fogalma sincs miről beszélek?! Jó, hogy nem új életet árulnak pénzért!

- Kedves... Gasthauser?

- Gruffensteiner vagyok!

- Kedves Uram, ez lesz az egyik következő termékünk, de csak Karácsonytól várható...

- Hogy mi?! Csak nem azt van képe mondani, hogy ilyesmivel is át fogják verni a gyanútlan emberfiát?

- Nézze, mi nem egy garázsműhely vagyunk. Dollármilliárdos tőkeháttérrel, nemzetközi szinten az egyik legelismertebb szervezetként tevékenykedünk a témában. Fejlesztéseinken több, mint háromszáz mérnökünk dolgozik. Garanciáink minden lehetséges eshetőségre kiterjednek, védenek bennünket és kedves ügyfeleinket is.

- Ebből én egy szót sem hiszek el! Egyék meg a rohadt garanciáikat! Fel fogom jelenteni az egész gazember bandát!

- Köszönjük hívását, további derűs délutánt kívánok önnek...

Brrr...

- Jó napot kívánok, Álomszaküzlet webáruház, ügyfélszolgálat, Tóth Gedeon, tessék!

- Jó napot, Emil vagyok. Havi bérlelet vásároltam, ebből már csak két nap maradt. Remekül működik a dolog, 28 filmből csak háromnál nem emlékeztem másnap az álmaimra, a többi pontosan úgy volt, ahogyan az összefoglalóban írták.

- Ennek igazán örülünk. Miben tudok segíteni?

- Szeretném megtudni, hogyan lehet egyedi filmet készíttetni?

- Ahhoz időpontot tudunk előjegyezni, be kell jönni személyesen.

- Melyik a legelőbbi lehetséges időpont?

- Jövő hét szerda, délelőtt 10 óra.

- De hát addigra lejár a bérletem!

- Az egyedi gyártás mindenképpen egy külön díjszabás alapján történik, ami nem része a havidíjas csomagnak.

- Rendben, kérem rögzítsék a szerdai 10 órát.

- Jegyeztem, várjuk szeretettel!

- Viszonthallásra!

- Viszontlátásra!

És elkövetkezett a szerda...

- Jó napot, 10 órára jöttem.

- Emil úr? (kérdezi az idős recepciós hölgy)

- Igen, jómagam vagyok.

- Foglaljon helyet, hamarosan szólítja majd a gyártás- vezető. Hozhatok önnek valamit?

- Egy kávét kérek.

- Cukrot vagy édesítőt kér a kávéhoz?

- Az igazán jó kávét nem szoktam édesíteni...

- Tessék a kávé, fogyassza egészséggel! Aztán a humorát nehogy ott felejtse valahol...

10 perccel később...

- Emil urat megkérem, fáradjon a tárgyalóba!

- Emil vagyok, üdvözlöm!

- Nádas Pál a nevem, kezdjük el!

- Szóval, egyedi álmot szeretnék...

- A gyorsabb és költségkímélőbb megoldás, ha előre gyártott modulokból állítjuk össze. A teljesen egyedinek is - díjazását tekintve - két alaptípusa létezik. Az egyik, a személyre szólóan jogvédett változat, amivel csak Ön rendelkezik, szabadon átadhatja ismerőseinek is. A másik az olcsóbb megoldás. Ezt csupán egyszer láthatja az adott áron, minden további alkalommal az oldalon található többi filmmel azonos feltételekkel tudja megnézni. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kívánságára elkészített álom felkerül a nyilvánosan letölthetők közé, így más előfizetőink is szabadon megtekinthetik.

- Értem. Feltételezem, a szabadon választhatók nagy része így került fel az oldalukra.

- Némely álmok, igen.

- Eddig egy hónapra fizettem elő, megnéztem harminc filmet, és majdnem ugyanennyi álmot. Különösnek tar- tom, hogy a megnézett filmek valami egészen másról szólnak, mint a hatásukra képződő álmok. Elárulná, hogyan működik mindez?

- A gyártás?

- Először is mi ennek az egésznek a működési elve? Elképesztően zseniális, de szeretném tudni, mi a titok...

- Nincs titok. Ez színtiszta technológia. Bejegyzett világszabadalmi oltalom alatt áll, kérésére röviden beavatom a részletekbe.

- Kiemelt érdeklődéssel hallgatom...

- Az éber tudatállapotban megtekintett filmek sablonokból épülnek fel. Céljuk mindössze az elme ellazítása, és fogékonnyá tétele annak a mögöttes tartalomnak a pontos befogadására, amiből a megvásárolt álom összefügéseiben a tudat alá kerül, és onnan az alvás állapotában aktiválódik.

- Hogyan jut be a "mögöttes tartalom"?

- Hasonlóan, mint a reklámok kódolt információi. A mi technológiánk ennek a továbbfejlesztett, intelligens utódja.

- A rövid időre felvillantott, "láthatatlan" képkockákra gondol?

- Igen. De ez csak a kiindulópontja volt a fejlesztésünknek. Az állóképekből építkező tv-reklámoknál csupán információtöredékek kerülnek a mélytudatba, más néven a tudat alá. Ezután, ezek a töredékek úgy viselkednek, mint egy torkon akadt halszálka, ami addig ingerli a fogyasztót, amíg le nem öblíti e szálkát a reklám által kínált ellenszerrel, amire emiatt ellenállhatatlan kényszert érez, hogy beszerezze...

- Ezek szerint az így benyelt álom is hasonlóan manipulatív?

- Nem hinném. Ahogy az előbb említettem, ez csak a kiindulópontja volt az általunk létrehozott belső képalkotásnak. A film, és annak hangja, amit ezzel a céllal megnéz, csupán elfedi azt a kép- és hangfrekvenciát, ami ugyanúgy jelen van egyidejűleg a képernyőn. Ugyanakkor a tudatos figyelmet és annak szűrési funkcióját szükséges a filmmel félrevonva elterelni, tehát időlegesen kikapcsolni, hogy az álomhoz kellő információk akadálytalanul behatolhassanak az elmébe.

- Az agyba?

- Tudati oldalról az agy által dekódolt elmébe.

- Mi a különbség?

- Agy és elme között?

- Igen.

- Az agy egy háromdimenziós információ-transzformátor. Az elme viszont egy multidimenziós "felhő". Az ebből származó adathalmazt képezi le az agy az aktuális logikai képességeinek és felhalmozott tudás anyagának megfelelő színvonalra.

- Érdekesen hangzik. Eddig úgy tudtam, amit nem vagyunk képesek érzékelni, az nem lehet hatással ránk. Ennek előbb az ellenkezőjét mondta nekem.

- Ez pontosan így van. Gondoljon az infravörös vagy ibolyántúli fényekre. Látja azokat? Vitatja a hatásukat? De visszatérve a lényegre. Attól, hogy a felszíni tudattal nem veszünk tudomást valamiről, és azt hisszük, nem érzékeljük, valójában mégiscsak észleljük. Sőt, az elme számára ez így mélyebb, minősítettebb érzékelést és akadálytalanabb befogadhatóságot jelent. Kissé ostoba példával, olyan ez, mintha fényes nappal egy ház oldalára diaprojektorral egy pohár sört vetítenénk, amit senki sem láthat, hiszen a napfény ereje többszörösen felülmúlja a vetítőgépet. De abban nem sok csodálkoznivaló akad, ha a szemben lévő ház teraszán üldögélők, akik néha véletlenül erre a falra néznek, egyszer csak sorra kijárnak a hűtőszekrényhez sört keresgélni.

- És miként készül a film?

- Pontosabban az álomra gondol, ugye?

- Igen, valóban...

- Ha egyedi álomról van szó, összeállítunk egy történetet és a forgatókönyvet, természetesen önnel közösen, majd elkészítjük és a film mögé helyezzük a kész élményt. Önnek már csak át kell élnie alvás közben, ahogyan eddig is tette.

- A film mögé feltöltött álom megtekinthető ébren, egy nem "elvarázsolt" formában?

- Erre nincs lehetőség. Ugyanakkor nem sokra menne vele, mert ezek a mögöttes mozgóképek és hangok kódolt tartalmak, éber elmeállapotban nem értené, zagyvaságnak hatna.

- És az álomban dekódolt zagyvaság nem zavarhatja meg az elmét?

- A mindennapi élet hatásaihoz képest ez elenyésző. Milyen álmot szeretne, kérem mondja el!

- Az a helyzet, eredetileg egy távoli utazást szerettem volna álmomban megélni, és ezzel együtt mindazt, amit az ébrenlét valóságában nem sikerült, vagy kimaradt valamiért... De van ennél egy fontosabb elképzelésem is. Azt szeretném, ha nem álmodnék semmit. Pontosabban a semmit álmodnám. Az ürességet, a teljes kiüresedést. Lebegést a nagy nihilben. Boldog bolyongást a névtelen senkiföldjén.

- A nirvanikus fényre gondol?

- Azon túli állapotra próbálok utalni.

- Bizonyára sejti, hogy ez csak megvilágosodott egyéneknek, tehát személyiségüket levetetteknek sikerülhet.

- Olvastam erről egyszer nagyon régen.

- Szóval olvasott róla. Ez az egyik közeljövőben megvalósuló termékünk, de kezdetben meglehetősen költségesnek ígérkezik.

- Megvásárolhatom a megvilágosodást?

- Így is mondhatjuk. Megnéz egy ártatlan rövid kis filmet, és a végére teljesen kiüresedik. Még a nevét is elfelejti. Persze ez azért nem a nagy nyilvánosság számára készült... Amolyan orvosi ajánlásra való, "vényköteles" segítség...

- Ezt tartós amnéziának hívják, nem?

- Az eredménye a teljes személyiségelhagyás lesz. Nincs több emlék, csak a "nagybetűs Jelen" csodálatos kiterjedése.

- Azaz totális elhülyülés?

- Tiszta lap, mint gyerekkorában.

- De hát egy megvilágosodott, bölccsé nemesült ember "üressége" teljesen más minőségű, szándék szerint kontrollálható, tudatos állapot, szemben a kezdetek kezdetén álló öntudatlanságban lévő csecsemőjével, nem így van?

- Uram, ön filozófiai vitába kezdett, nekem pedig nem ez a feladatom. Kérem fogalmazza meg, mit is szeretne megrendelni tőlünk!

- Várjon, valami fontos dologra kezdek rájönni! Elképzelhető, hogy az önök "mögöttes" álomgyárának termékei kényszerzubbonyként telepednek rá az ember felhőnek nevezett elméjére, aminek működését azután módszeresen felülírja, és nem csupán függővé teszi a vásárolt álmoktól, de távvezérelhetővé válik bármire, amit az önök cége "mögöttesen" kíván megvalósíttatni velük?

- Nos, mielőtt erre a kérdésére válaszolnék, kérem tekintse meg ezt a 40 másodperces videót, és mondja el, mi a véleménye róla!

40 másodperccel később...

- Milyen szép az idő odakint...

- Ezt miből gondolja?

- Átlátok a falon...

- Önnek remek a látása, kedves Emil!

- Emil?

- Az Ön neve. Legalább ezt jó ha tudja, mielőtt kilép az irodámból.

- Az irodájából? Hogyan kerültem ide?

- Ne haragudjon, nincs több időm... További derűs délelőttöt kívánok, a

viszontlátásra!

- Viszontlátásra...

Dolgozat

Történt egyszer, valahol a képzelet és a valóság határán, az elvarázsolt, megfagyott és kiolvasztott emlékbirodalomban, az idő folyékonnyá válásakor...

Télen nem könnyű eldönteni, még aludni kellene, vagy már ébredni szükséges, és ezért kelt fel a titokzatos, láthatatlan, legbelül számolgató életóra, vagy csak véletlenül megcsörren valami álmunkban, és átlök ide, ebbe a tennivalókkal nehezített világba.

Reggel, még sötét volt. Az evilági időgép szerint fél órám maradt az ébredésig, így hát visszaaludtam.

Álmomban óriási vizsgaterembe kerültem, ahol számot kellett adnom valami különös tanulmányból. A terem őrzői kiosztották a lapokat és az íróeszközöket. Semmit sem szabadott magammal vinnem, ami az enyém volt. Az Oktatói Szövetség Szigorú Szabályzata szerint, a tanulói lelemény vadhajtásait okkal feltételezve, a visszaélések elkerülése végett, a Bizottság elé csupán a vizsgázó járulhat, felszerelések és eszközök és egyéb tartozékok nélkül. Valamivel később vettem észre, hogy meztelenül ülök az asztalnál.

Egy pillanatra zavarban éreztem magam, de amint körülnéztem, láttam, hogy mindenki más is ruha nélkül fog dolgozatot írni.

Kiderült, nagy igyekezetemben, túlteljesítettem a vizsgaszabályzatban leírt kívánalmakat, miszerint a terembe a vizsgázó semmit sem hozhat, csakis önmagát. Ezért aztán a tudásomat is az ajtón kívül hagytam. Sőt, minden emlékemet is kint felejtettem.

A bizottság elnöke komoly, mély, zengő és méltóságteljes hangon köszöntötte a megjelenteket, és ünnepélyes hangsúllyal adott nyomatékot annak, milyen fontos mérföldkőhöz érkeztek a hallgatók. Külön kiemelte, mekkora a tétje ennek a számonkérésnek; mennyi minden múlik a vizsga sikerén, és persze igen végzetes következményekkel jár, ha valaki netán nem képes teljesíteni a tőle megkövetelt tudásanyag pontos visszaadását ezen a napon. Kezében mintha fegyvert tartott volna, bár a hátsó sorokból inkább mikrofonnak látszott. Csak akik legelöl ültek, ők vehették észre, ez a valami nem más, mint egy játékpisztoly. Elegáns zakója, ingje és nyakkendője nyilvánvaló volt, de aki egy pillanatra lehajolt, és belátott az asztala alá, elképedve borzadhatott el az elnök csupasz lábai láttán. Alsótestén világoskék úszónadrágot viselt, lábfejein pedig hosszított, sárga színű bohóccipő csüngött.

Eldördült a start-lövés; kezdetét vette a megmérettetés. Mindenki megfordította a feladatlapját. Én is.

Rengeteg betű szavakká, mondatokká, bekezdésekké halmozva, de nem értem. Valami idegen nyelven íródott?

A meglepetés csak ezután következett.

Talán csak egy tréfa, amin hamarosan a bohóc-cipős elkezd fejhangon vihogni, és kiosztatja az igazi lapokat?

Hirtelen ráébredtem: Te jó Ég! Az olvasási tudásomat sem hoztam el! Tényleg semmivel érkeztem, ahogy kérték! Hosszan merengtem a sok betű fölött, aztán az ablakra néztem, és azon túlra, ahol a betonszürke égboltról hópelyhek ereszkedtek alá. Lassan, kimérten, összevissza rendezetlenségben. Végül eltűnődtem egy elhibázott életen. Nem is a sajátomon, a magáét látja legkevésbé őszintén az ember. Valaki más jutott eszembe. Aki felett eltelt az idő. És a belső órája megállt. És tétován járkált a szobájában. Nem mert továbblépni, de maradni sem kívánkozott. Vesztegelt. A féken tartott jövő, és a tovasodródott, megmásíthatatlan, végigélt múlt terhe alatt. Mit tegyen? És mit tegyek én most? Szorított helyzetben másképp járnak az órák. Lassabban? Sietve? Dehogy. Eltűnnek a mutatók. A számlap hullámzásba kezd, domborodik, gömbbé formálódik. A veszteglő pedig sodródik benne: körbe-körbe.

Szólnom kellene, valaki olvassa fel a szöveget. Ennyi segítség talán megjár. Körülnézek. Senki sem ír, csak szégyenlősen takargatja csupasz testét.

Gondolom, már elkészültek, én vagyok az egyetlen, akinek üres maradt a feladatlapja. Ekkor újra eldördül a játékpisztoly, aminek hangja egy valódi lőfegyverrel vetekszik.

Az elnök megköszörüli hangját, és méltóságtól teljes körmondatban búcsúzik a vizsgára érkezőktől.

Kimegyek a hóesésbe, és meztelenül belehuppanok a hóba. Apám hangját hallom: Ébresztő!

És felébredek az ágyam mellett, kisgatyában, a hűvös padlón. Nahát... mondom magamban. Ilyen marhaságot... Ilyet csak a padlón álmodhat az ember.

Ismét szól: Ébresztő! Készülj hamar, tudod, ma lesz a nagy megmérettetés...

Lépcső

Sétára hívlak, a kedves, tengerszagú, mesebeli városkába, valahova délre, ahol örök a nyár és az emlékezet. Itt minden muzeális. Értékes és avult, műremek és limlom egyaránt. A múlt mélyéről, vagy álmaim sejthető, de áthatolhatatlan ködvilágából lépett elő e hely, már nem tudom. A jelenségvilág legérdekesebb tüneménye, hogy az álmok és emlékek, de még a vágyak is idővel könnyen összekuszálódhatnak, és jókora távlatból visszanézve egyre jelentéktelenebbé válik a határ a megtörtént, vagy csak egyszerűen a képzelt, olvasott dolgok között. Hiszen a múlt már csak ugyanott él tovább, ahol az eltemetett reményeink. Visszavágyódásunk abszurd, mégis megnyithatja a rést, kilátással a külvilágban hiába keresett tájra.

Az épületek közti szűk járatokat szabálytalan, de illeszkedő, súlyos kövekkel kirakott, itt-ott billegő ingoványok ékesítik. A bejáratok és üzletek kirakata boltíves, vastag, nehezen áttetsző üvegein helyenként megvillan a kései napfény, ami csupán alkonyatkor vetül a partmenti házak alagsorára.

Emberek járkálnak némán; szinte észrevétlenül osonnak és tűnnek el a sikátorok labirintusában.

Macskák ásítoznak a földszinti ablakpárkányokon. A közeli kis kikötőben csónakok hintáznak valami hallhatatlan dallamra a hullámokon. De van itt egy ősi kilátótorony is. Végtelennek látszó csigalépcső vezet egyre feljebb. És a legtetején kőkorlátos körterasz, szédítő magasságban, szélzúgással, és kilátással az egész környékre. Ide vágytunk a legjobban. És a legtovább. Ezért nem jelent valódi csodát ez a beteljesülés. Képzeletünkben ezerszer megéltük, és most zavarba ejtő ez a látvány. Máskülönben megindító lenne. Lelkesítő és tisztán átélhető. Feldíszítettük és felöltöztettük vágyainkkal, de a fantáziadíszektől már nem látjuk az eredetiségét.

Elhagyjuk a tornyot és ezeket a gondolatokat vele együtt. Innen már nem kívánkozunk különösebben a völgyvilág látványosságai közé.

Azt hihetnénk, mindent megnéztünk itt, amit érdemes volt meglátni. Az idő sürget, ami éppoly káprázatszerű, mint ez a hely. Vagy új tájak megannyiszor, legbelül átélt varázsa vonz, ki tudja. A csodák változékony felhői továbbhaladnak, és a széllel együtt megyünk tovább egy új, és újra szerte foszló ábránd felé.

A városból kivezető sétány az égtájak szerint elágazik. De mielőtt hátat fordítanánk a különös hangulathullámú városkának, tennünk kell egy kitérőt. Megnézni valamit cél nélkül, akármilyen jelentéktelen is legyen az.

Ez a méltó búcsú része. Ennyivel tartozunk a hely Szent Szellemének, és egymásnak, mint sétatársaknak is. A legenda szerint, az ide kirándulók az élményért cserébe, lelkük ártatlanságával fizetnek. Ezt hagyják hátra a közösen bejárt varázsvilágban. Ez a fénylő ifjúság itt építőkővé dermed. Ebből épült a város.

És az utca végén árnyékos, szűk sikátor, melyből kis tér nyílik, szemben a hatalmas, romos ház. Oldalán egy vaskorlátos, ősrégi kőlépcső, ami nem vezet sehová...

Megmenekülés

A fékező villamos kerekei érces csikorgással szikráztak végig a hűvös acélsíneken. Matild néni, a házmester felesége, aki egy hátsó tömbház előtti padon ült, megborzongott. Távolról hallotta ezt a hangot, mégis, valami vészjósló nyugtalansággal felsóhajtott:

- Ez a nagyvárosi zűrzavar bizony már nem nekem való...

Márk úr úgy érezte, éppen megúszott egy súlyos balesetet. Ha egy pillanattal később lép a villamos elé, most nem élne. Régóta vágyott már ilyen "éppen csak megmenekültem"-élményre. Elsietett, mielőtt még tényleg valami bajba keveredne. A környék közlekedése megbénult. A távolból mentő és tűzoltó szirénák közeledő kánonja üvöltött. Márk úr egy pillanatra tétován megállt. Hátha valaki megsérült a villamoson a hirtelen fékezéstől? Ő pedig, a bajkeverő megszökött, és most itt lófrál a járókelők között. Végtére is, mi köze neki mindehhez? Szerencsésen túlélte, ez most a legfontosabb.

Hirtelen kerekedett örömében megváltoztatta úticélját; a Moszkva tértől pár percnyire lévő park felé indult. Eszébe jutott egy korábbi olvasmánya a gondolatok, a képzelet valóságteremtő és létre hívó hatalmáról, majd önfeledt elmélkedésbe kezdett.

A parkba érve különös látvány fogadta. Az évek óta el- hanyagolt, lehangoló tér helyén csodaszép szökőkút, különleges, egzotikus növények, gránitpadok, üvegasztalok, és egy kedves kis színpad állt, ahol éppen előadást tartottak. Vagy inkább főpróba lehetett. Számtalanszor eszébe jutott már, ami most valósággá vált. A fasoron is mintha minden megváltozott volna. Sétálóutcává alakult. Kellemes ősfák árnyékában leült, megpihent a nyári hőségben, majd a Fillér utca dús fűszőnyegén elindult hazafelé a napfényben. Lépteit szokatlanul könnyűnek érezte. Tapasztalt már hasonlót még nagyon fiatalon, nagyon szerelmesen, nagyon elvarázsolódottan. Szélesen mosolygott, bárkire és bármire, aki és ami az útjába került. A szembejövők nem viszonozták ezt a túlcsorduló felhőtlenséget. Talán háborodottnak hihették Márk urat, vagy felháborítónak vélték ezt a megindokolhatatlan, már-már szemtelen jókedvet. De a legvalószínűbb - gondolta Márk úr - egy ilyen korosodó, komoly arcberendezésű férfin egy bohém kamasz mosolya... Bizony, elég groteszk lehet. Emiatt kerüli mindenki a pillantását. Csupán egy kisgyerek nézett rá, és mosolygott vissza.

Eufórikus örömtől felajzottan érkezett a tömbház elé, ahol lakott. Matild néni egykedvűen üldögélt a bejárat előtti padon. Márk úr lelkesen elmesélte neki aznapi elképesztő élményeit, különösen a reggeli nagy megmenekülését.

Matild néni, mintha mindebből egyetlen szót sem hallana, üldögélt tovább, maga elé meredve.

- Valamivel megbántottam? - kérdezte Márk úr.

De Matild néni nem válaszolt...

Mélykút

Mi maradhat az egészből, amit állandónak hazudunk? Talán az emlék, vagy az sem. Az emlék: Álom. Szépen szikrázó szappanbuborék. Csupán a számunkra valódi, ha elhisszük. Hogyha fényt adunk neki. A fantázia keserédes illúziófényét. Az álmodó feltétlenül fanatikus. Aki nagyon szomjas, mindenben a szomjúság eloltásának lehetőségét keresi. A vágy igénnyé, az igény kíméletlen szükségszerűséggé alakul. Az álmodó nem kérdez. Az álmodó: "tud". Ha egy pillanatra is meginog, a kétség hidegrázása felébreszti. A kétség billenti át a kettősség vízimalom kerekét. A kétség hajtóerő, mozgás. Szabad választás a kérdésre, melyben ott rejtőzik a válasz formulája. A kétség: esély a megtalálásra, lehetőség az eltévedésre. A kiúthoz a tévedés vezet. A mélybe tekintve a kötéltáncos is lezuhan. A mélység örvénylő mágnes; beszívja a fölé merészkedő kíváncsiskodót.

Most azt álmodom, hogy éjjel van. Suhanó vonaton ülök, az ablakon át nézem a tájat. Hatalmas erdőket, végtelen, égbolttal egybe nőtt, sötétkék síkságot, rohanó fákat, mozdulatlan Holdat és felhőket. Ásító, félig éber - és pont emiatt elriasztó - városokat. Látom a mélyen alvó falvak házait, érzem a kémények zamatát. Itt még a legmélyebb titkok, ősi mítoszok is igaznak álmodják magukat.

Csak a vonatkerekek nem alszanak. Ők... ezt álmodják. És álmodik az út, a sínek, a vonat, az utazás és az utazó. Biztos helyre képzeli magát. Oda, igen, abba a kis házikóba, a falu szélén, virágokkal és kúttal a kertjében. Ott a képzelet a cserépkályha mellett, a szelíd ágyban megpihen. De ha bemennék, ki tudja, mit találnék abban a házban...

A vonatablak tükröződésében a saját arcomat is látni vélem. Sötéten, átlátszón. Magam volnék ez a merengőn bámuló fantom? Mi marad ebből a pillanatból? Az álmában éberen figyelőből, és az álomból?

Beleolvad egy teljesebb, elhihetőbb álomvilágba. Lehet, hogy hangulatérzeményként öröklődik a világra. Különös, megoldandó teherként nehezedik majdani viselőjére, aki egykoron hálásan szabadul az éjjeli lidércnyomástól, és azzal együtt, Isten tudja mi mindentől.

Oldódás és olvadás hasonlók. Szilánkokból cseppek, cseppekből tengernyi új ábrándok sokasodnak, és egyikük a vonatablakba meredve egyszer majd újra az éj árnyain tűnődik.

Vasárnap

Ahogy az évszakok, a színek, illatok, de még az elfeledettnek hitt emlékek mélyre temetett gyűjteménye, úgy a hét napjai is változóan egyedi hangulathullámokat hordoznak.

Számomra mind közül a vasárnap a legkedvesebb. Az idő megállíthatatlannak látszódó, kíméletlenül örvénylő folyamában a vasárnap egy kis elképzelt sziget, távol minden zűrzavartól, a hétköznapok mozgalmas lendületétől, és a szombat esti kiadós, néha bormámoros, véget nem érő, nem ritkán félálomba hajló beszélgetéseitől.

Így lett nálam a vasárnap a fény az alagút végén; a mozdulatlan örökkévalóság megízlelésének életszerű középpontja.

Az őszi napsütötte Duna-parton, egy ilyen szelíd délutánban, kedvenc kávéházam teraszán ültem a sétány melletti szélső asztalnál. Az egyik szemem a járókelőkön, a másik a pincérlány őzikepillantását igyekezett elkapni. Ebben a reménytelen tekintetvadászatban a figyelmem egyszer csak megakadt a szemközti ház bejáratánál álldogáló fiatal pár kisgyermekén. Ritkán látok ennyire értelmes ábrázatú, vidám és jóságosan nézelődő teremt- ményt.

Alig telt el néhány perc, egy megmondhatatlanul idős, majd' százéves nénike lépett ki az épület ajtaján.

Elhasználódott, bakelitfogantyús vászontáska remegett vékonyka kezében, talán vásárolni indulhatott. Amikor meglátta a kis tökmagot, lehajolt hozzá, és tiszta szívből mindketten elmosolyodtak egymásra.

Megrendítő, szavakkal meg nem festhető élmény volt ez. A közeledők és távolodók; az érkező és távozó lelkek valóságos, csodamódon első, egyben tragikusan utolsó találkozásának misztériuma; a kezdet és a vég kibékíthetetlennek vélt végpontjai egyesültek ebben a mindennapok zűrzavara feletti pillanatban. Szemem sarkából láttam, hogy ők ketten, a gyermek és a néni, jól tudják ezt a titkot, akik között e cinkos mosoly volt az egyetlen, szavak nélkül is sokatmondó, rövidke, ám mégis örökkévaló kapocs.

Ünnepélyes boldogságuk nem volt kérdéses. Felismerték egymást. A néni alig észrevehetően bólintott: meglátta a puha kezdetet magában hordozó, életszomjas, örömtől sugárzó gyermeket. A kisgyermek pedig az érett, acélos üdvösséget, ami olyan volt, akár a metszően hűvös, kristálytiszta hegyi levegő a holdfényes szürkületben.

Elvarázsolt tűnődésemből a felszolgáló váratlanul érces hangja ébresztett fel. Persze nem az őzikeszemű lépett oda hozzám, hanem a másik...

Folyékony az üveg?

Valóban folyékony az üveg? - kérdezte a professzortól Ágoston, az elhúzódott előadás után, aki rogyásig meg volt pakolva egyik hóna alatt jegyzetekkel és könyvekkel. Másik kezében valami piros szalaggal átkötött ajándékfélét szorongatott.

Szóval, folyékony-e az üveg? Ugyanis ezzel a mondattal zárult egy látszólag teljesen más témájú, két és fél órás monológ.

- Hát, nézze... Az egész dolog azon múlik, milyen időtávlatból szeretnénk megtudni, mi is az, ami...

- Igen, könnyen belátható, hogy felhevítve olyannyira folyóssá lesz, mint a méz.

- Bizonyosan így van, most azonban nem erről beszélnék önnel. Maradjunk a szobahőmérsékletnél, amelyen látszólag az üveg teljesen szilárd. Próbált már vékony és hosszú, ellenőrizetten sík üveglapot a két végéhez közel, vízszintesen megtámasztani, majd hetekre úgy hagyni?

- Eddig még nem próbáltam ilyet.

- Tegye meg egyszer, hasznos tapasztalat birtokába jut. Látni fogja, hogy az üveg meghajlik.

- Ez a folyékonyság bizonyítéka?

- Ez a jele annak, hogy az üveg nem merev, csupán időre van szüksége az alakváltozáshoz.

- Sosem láttam még elfolyt ablakokat...

- Pedig, ha nagyon türelmesen várna egy-két százezer évet, bizony a padló kövezetén, megfagyott tócsaként lapulnának itt ezek az ablaküvegek.

- Ennyi idő alatt az ablakkeretek, de még ez az épület is az enyészeté lenne.

- Vitathatatlanul. De nem ez a fő probléma. Egy ilyen kísérletet nincs, aki elvégezzen. Még ha élne is addig, előbb-utóbb belefáradna, érdeklődése minden bizonnyal más felé fordulna.

- Akkor mi a megoldás?

- Elfogadjuk igaznak az alapos feltételezésünket, és megspóroljuk a százezer éves tortúrát.

- Köszönöm, azt hiszem, megkaptam a választ.

- Várjon csak, ez mindössze a bevezetés volt a válaszhoz.

- És hogyan folytatódik?

- A leglényegesebb az egészben a tér és időszerkezet. Kisebb lépték szerint az egyenes vonal kétségtelenül egyenes. Gigászi kiterjedésekben viszont ez az egyenes vonal bizony meghajlik. A tér és az idő is önmagába hatol vissza. Mintha egy kör kerületén vagy egy gömbfelszínen sétálnánk. Ha lenne egy végtelen sebességű, minden akadályon keresztülhatoló golyót kilövő puskám, és nyílegyenesen lőnék előre, valójában hátba lőném magam. Hasonlóan, ha megtekerhetném az idő kerekét rettenetesen előre, egyszer csak a múltba érkeznénk.

Eszébe jutott már valaha, amikor a csillagokkal borított égboltot csodálta, hogy a horizont túlsó felén tündöklő égitestek évmilliárdos különbséggel ugyan, de mégis azonosak az ellenkező irányban látható csillagokkal?

Tudja, azért tartom mindezt lényegesnek, mert életünk emlékezetünkkel követhető időtartama igen csekély. Ráadásul még a gépeink segítségével megtehető út hossza, vagy a távcsöveinkkel belátható kiterjedések nagyságrendje is meglehetősen szerény. Ennek egyenes következménye, hogy a kis lépték látszólagos törvényszerűségei szerint gondolunk a világ nagy horderejű dolgaira, ezzel szabva képzelt korlátokat annak is, ami határtalan. De fordítva hasonlóan megtesszük ugyanezt: vég nélküliként tekintünk arra, ami természete szerint körbe rendeződik, és visszacsatlakozik önmagába. Hogyha már idáig jutottunk, tennem kell egy utolsó kitérőt. Ugorjunk vissza egy pillanatra a témánk eredetpontjához. Az üveg szobahőmérsékleten való meghajlításához időre van szükség. Mivel az anyag, ami nem más, mint mozgás által sűrűvé dermedt energia, térben és időben létezik, semmi vele kapcsolatos nem történhet azonnal. És itt érkeztünk el a láncreakció témaköréhez, ha van még egy kis ideje...

- Tanár úr, az a helyzet, késésben vagyok, ma ünnepeljük a házassági évfordulónkat, már ott kellene lennem.

- Á, hogyne, siessen csak...

Ágoston lekéste a vacsorát, pont az évfordulón, ami később katalitikus láncreakcióban vezetett a válásukhoz. Évek óta egyedül él, nagy boldogságban, jókat alszik éjjelenként. Álmaiban olykor szeme láttára, szobahőmérsékleten folyékonnyá lesz az üveg.

Megérkezés

Negyedszer csörrent meg az ébresztőóra. Nem nyom- hatom le újra, mert elkések - gondolta. Igaz, a gondolat mögött ott bujkált egy másik gondolat is: Újra indul egy nap, szinte ugyanúgy, szinte ugyanazzal. Újra hamuszürke az ég. A november mindig ilyen. A héten kiveszek egy szabadnapot, rám férne egy kis semmittevés. Ideje lenne rendbe hoznom magam.

Éva elkezdett készülődni, és közben, a konyhaablakon át, kitekintett a kockaköves meredek utcára, a Budai Vár alatt. Emberszabású kis bogarak mászkáltak egymást kerülgetve a nyirkos járdákon, autók nyomultak szaggatottan a napkezdő zsúfoltságban.

Walter, az egykori német ösztöndíjas diák, akivel még az egyetemi évek alatt ismerkedett meg, és akivel évek óta éltek íztelen, színtelen, szagtalan házasságban, már hajnalban elment otthonról. A munkája volt a mindene. Csak egy szokásos kis cetlit hagyott hátra valami jelentéktelen írással.

Az elindulás előtti kávé iszogatása közben Éva telefonján váratlan üzenet jelent meg. A kávé elöntötte az asztalt. Gábor írt röviden, tőmondatokban, ahogy régen is. Sosem volt a szavak embere, de annál jobban értett a szavakon túli rezdülésekhez. Évek óta Ausztráliában él, most először jött haza, de csak átutazóban, egy éjszakára szállt meg egy előkelő hotelben.

Régen, valamikor a korai diákévek aranykorában, szerelem és mindent elsöprő szenvedélyes viszony szövődött köztük, ami fergeteges, életre szóló emlékké lett. Igen rövid volt ez az együttlét, mint minden örök szerelem, ami csak egyetlen pillanatnak tűnik az idő mélységes távlataiból visszanézve. Mégis beírja magát az örökkévalóság naplójának visszaidézésre érdemes lapjaira.

Éva eltűnődött. Hány éve vonszoljuk magunkat Walter -rel át az életen... Összebarátkoztunk, összeházasodtunk, terveztünk sok mindent, aminek egy része megvalósult, a többit elsodorta az idő. Folyton a jövőről beszéltünk, aztán már arról sem. Elborította életünket a mindennapok kisstílű tennivalóival terhelt áradata, azok szervezése, véghezvitele. Olyan ez, mint egy csapatmunka, amihez mégiscsak egy hajóban kell evezni. Kell... Nem szép ez a szó, van benne valami szándékon kívüli kényszerűség. A házassághoz indíték kell, mint egy bűntényhez, feltéve, ha épelméjűek vagyunk. A szerelemhez viszont nincs szükség okra vagy célra. Az csak van. Minden ok és cél nélkül.

Így szólt Gábor üzenete:

"Szia Évi, egy napra itt vagyok, ugorj fel este. Ja, Hilton 314-es. G."

Éva úgy döntött, a mai nap lesz az, amikor nem megy dolgozni. Átnézte többször is a ruhatárát, majd elkülönített egy aranyszínű láncszemekkel ékesített hosszú, fekete ruhát. Kiválasztott egy kellemesen domború, mélypiros fülbevalót, és hozzá illő piros cipőt.

Miután elindult, első útja a háziorvoshoz vezetett, ahol némi színlelt köhögéssel és eltorzított arckifejezéssel kivívott magának egy munkától mentesítő diagnózist: akut légcsőhurut. Az orvos diktálni kezdett a vele szemben üldögélő vékonyka lánykának. Az asszisztensnő még kezdő lehetett, mert lassan és olvashatóan írta a vényre az orvosság nevét. Persze ennél fontosabb volt az igazolás, amit Éva a táskájába tett, azonban távozáskor a vény a kezében maradt, ezt az első szemetesbe hajította ki. Az utcára érve felhívta a munkahelyi főnökét, majd a fodrászát és a kozmetikust. Utóbbi kettőnél sikerült aznapra időpontot kapnia. Az autóból hívást intézett legjobb barátnőjének, akivel hamar megosztotta a hírt, és egyúttal megbeszélte a "minden esetre alibit".

Hazament, zuhanyzás és sminkelés után felöltötte a kiválasztott ruháját, és cetlit írt Walternek:

"Icát elkísérem egy szülinapra, későn jövök, csók."

És még egyetlen fontos dolog elindulás előtt: telefonját "véletlenül" otthon hagyta az asztalon, hogy Walter ne tudja és ne is akarja hívni.

A taxi már a ház előtt várta. Nem kellett messzire mennie, hiszen a Hilton csak egy-két kilométerre lehetett a lakásuktól. Éva belépett a szállodába, odasétált a bárhoz, kért egy pohár vörösbort. Tudta jól, hogy Gábor is vörössel fogja kínálni. Várnia kellett. Korán indult, mert nem akart otthon összetalálkozni Walter fáradt és cinikus lehangoltságával, meg a felesleges kérdezősködésével.

Kért még egy pohárral, és szépen, lassan eliszogatta.

Egyszer csak a távolból meglátta Gábort, amint belép a szállodába, megvárja a liftet, és beszáll. Gábor az évek alatt még vonzóbb férfivá vált. Ez az öltöny is olyan sejtelmesen komollyá, olyan filmszínészszerűvé teszi. Évát eközben forróság öntötte el, kért egy újabb pohárral. Vár még egy kicsit - gondolta, aztán utánamegy. Fizetett a bárban, a lifthez lépett, megnyomta a hívógombot, beszállt. Harmadik emelet. A lift elindult, de néhány másodperccel később a második és harmadik szint között egy reccsenő hang után döccent egyet, és megtorpant. Éva újranyomta a hármas gombot. Aztán a négyest, végül végig próbálgatta mindet. A lift nem mozdult. A segélyhívó gomb következett. Egy automata hang jelentkezett:

"Üdvözöljük segélykérő rendszerünkben. Kérjük, a piros gomb melletti fedelet hajtsa fel, ezt követően láthatóvá válik a számbillentyűzet. A nyomógombok segítségével válasszon nyelvet!"

Mindezt a gépi hang elmondta magyarul, angolul, németül és oroszul. A 4-es gomb volt a magyar. Éva megnyomta. Folytatódott a gép-ember párbeszéd: "Kérem a nyomógombok segítségével válassza ki, milyen ügyben kéri segítségünket. Tűzeset 1-es, személyi sérülés 2-es, bántalmazás vagy egyéb bűncselekmény 3-as, technikai jellegű problémák 4-es." Éva újra megnyomta a négyest. Erre a gép: "A lift légkondicionálásának problémái 1-es, menetkomforttal kapcsolatos hibák 2-es, világítás részbeni vagy teljes meghibásodása 3-as, szokatlan zörejek 4-es, lift elakadása 5-ös." Éva most az ötöst nyomta meg.

Folytatódott még a nyomkodás egy ideig, mire élő hang jelentkezett, akinek el tudta mondani, hogy szeretne mielőbb kiszabadulni a lift fogságából. Az élő hang tárgyilagosan annyit mondott, hogy a kollegák a lehető leghamarabb elindulnak a karbantartásért felelős cég külvárosi központjából. Szíves türelmet kért, és hozzátett még ennyit: Az ön biztonsága érdekében áramtalanítjuk a liftfülkét, emiatt a lámpa is ki fog kapcsolni, de aggodalomra semmi ok.

Éva most kezdett csak igazán aggódni. Egy dobozban áll már legalább fél órája, erre meg sötét is lett, a délutáni csúcsforgalomban bármely külvárosból legalább egy újabb fél órába telik, amíg megérkeznek a szerelők. Gáborra gondolt, hamarosan újra látja, és ez a vágy még a fülkét elöntő sötétségnél is hatalmasabb lett. Aztán eltelt egy óra ebben a bezárt vakságban, félúton. Nem is félúton, hanem úton kívül, a semmi közepén.

Eszébe jutott Walter is, aki már otthon lehet, most ve- szi kézbe a könyvet, amit olvas, kinyit egy sört, kortyol kettőt, és diszkréten, németes visszafogottsággal halkan böffent egyet. Kedves emlékű és mégis szánalmas alak. Hogy tud mindig ugyanúgy élni? Precíz, hűvös és végtelenül tisztességes. Még szerencse, hogy a hűtlenség gondolatának szikrája sincs benne. Talán ez az egyetlen, ami még összetart vele. Ezt a benső monológot hirtelen megzavarta valami. Két férfi távoli párbeszédét lehetett hallani. Megérkeztek a szerelők. Húszperces tanácskozás után az egyik hang közelebb jött, majd így szólt a liftaknából:

Jól van, Hölgyem? Éva elgyötörten válaszolt: Sosem voltam ennyire jól... Szeretnék már kiszabadulni ebből a jóságból! Eltelt egy kis idő a válaszig: Na, csak ne siessen annyira, és ne mozgolódjon, mert a függesztő főhuzal elszakadt ám... Egy hajszálon lóg abban a liftben, tudja-e? Bízzon bennünk, mindent megteszünk, kiszabadítjuk a hölgyet. Ezután a hang eltávolodott, szerszámok csörömpöltek, eltelt újabb két óra. Ismét közelebb jött a szerelő hangja: Az a helyzet, ki kell ékelnünk a kabint, amíg megérkezik az alkatrész, nehogy elszakadjon a biztonsági huzal. Tudja, a hajszál, ami tartja magát ott a magasban. Azzal nekiláttak valami éktelen kalapálásnak. Ennek végeztével a hang megnyugtatóan odaszólt Évának: Megtettük, amit lehetett, most már biztonságban van. Az alkatrész nemsokára megérkezik a másik csapattal, mi elmegyünk, viszlát, kitartást!

Hajnali négy lehetett, amikor megérkezett a másik csapat az alkatrésszel. Nekiláttak. Befűzték a fenti gépházban az új huzalköteget, átvezették a kabin tetején lévő tárcsán és rögzítették. Az új csapat szerelői reggel hatkor gyorsan megreggelizték a magukkal hozott szendvicseket, megitták kávéikat. Eközben indulatos szakkifejezésekkel megbeszélést folytattak erről a "rohadt melóról". Hirtelen bekapcsolódtak a lámpák a liftben. A fény metsző és barátságtalanul erős volt a tizenórás sötétség után. Fél hét körül egy hang szólalt meg: Most ne tessék megijedni, elindítjuk a szerelvényt!

És valóban, a lift megindult a földszint felé, az ajtó is kinyílt. A három szerelő ott állt a kijáratban, önelégült mosollyal. Egyikük elkezdte Évának magyarázni, milyen nehezen lehetett a huzalt cserélni, de mégis hősiesen véghez vitték a küldetésüket, megmentették a hölgyet a lifthaláltól. Ha Éva tovább hallgatta volna ezt a süketelést, még a végén valamelyik pimasz arra vetemedik, hogy jutalmat kérjen... De Éva csak legyintett csalódottan, azután odalépett a portáshoz és megkérdezte: Elment már a vendég a 314-es szobából? A portás a szemüvege alól a háta mögé tekintett a kulcsos polcokra, majd így felelt: Igen, elment.

Éva elindult hazafelé. Egyelőre nem gondolkozott semmiféle mesén és magyarázkodáson. Tudva, de legalábbis sejtve, Walter már régen a munkahelyén van ilyenkor. Talán nem aggódta túl magát. Már csak pár lépés, hazaér, ledől egy kicsit, kipiheni ezt a tragikusan félresikeredett éjszakát, végtére az orvos igazolása a mai napra is érvényes.

Amikor a kulcsot a zárba helyezte, az csak egyet fordult, és rögtön kinyílt az ajtó. Baljós érzés kezdte borzongatni. Walter mindig kettőre zárja az ajtót, amikor elmegy hazulról. Benyitva a lakásba, példátlan rendetlenség, az asztalon ételmaradékok, és üres italos palackok látványa fogadta. Beljebb merészkedett. A fürdőszobában szétdobált törölközők, a WC tartály tetején egy hajcsat díszelgett.

A folyosón, ami a hálóba vezetett, női ruhadarabok hevertek a padlón. Belépett a hálószobába. Az ágyon Walter feküdt félmeztelenül; csak egy atléta volt rajta. Mellette kócosan, az elkent sminkmaradéktól szinte felismerhetetlen formában, ruhátlanul Ica aludt.

Icával Walter éjfél után pár perccel, véletlenül összetalálkozott a szomszéd utcai éjjel-nappali boltban, ahova mindketten egy kis ennivalóért ugrottak le, egyidőben. Azonnal világossá vált, Éva nem Icával ment mulatni. Ugyanakkor Walter felhívta a lakásba Icát, beszélgessenek, segítsen kideríteni, mi történhetett. Így hát felmentek, és az aggodalomtól nagy bánatosan megették, amit vásároltak a boltban, majd megittak néhány sört. Kisvártatva a szekrény tetejéről lekerült az évek óta féltve őrzött, bontatlan konyak, amit Walter még apjától, a jeles diplomája elismeréseként kapott. Az üveg kinyílt, de az intenzív töltögetés azután kezdődött, hogy Walter kezébe vette az otthon hagyott telefont, és megnyomta annak bűvös gombját. Ugyanis Éva, szétszórtságában, a nagy sietségben elfelejtette a szokásos kóddal lezárni és hozzáférhetetlenné tenni készülékét. Walter elolvasta Gábor üzenetét, és azon nyomban, a nagy lelepleződés lendületével kezdett bele Icával az egyre bizalmasabb témákba, amelyekből Éva egy idő után kimaradt. Az ital mámorában minden, ami a külvilághoz tartozott, messzire eltávolodott.

Már csak ketten voltak az éjszakában. Eleinte csupán a konyakos poharat ölelgették kezeikkel. De amint az üveg megüresedett, a kezek a másikat kezdték simogatni, markolászni, és mint egy régen várt ajándékot, óvatosan, de szenvedélyes ritmusban kicsomagolták egymást a ruháik rejtekéből...

Mi legyen?

Nálunk csak biztonsági lakatokat lehet kapni! - hangzott a válasz a zárboltban. Így hát, Szilárd megvette egy heti fizetésének megfelelő összegért a nemesacél, fűrészelhetetlen, átvághatatlan, hamis kulccsal nyithatatlan, tanúsítvánnyal minősített lakatot.

Mérivel pont egy hete beszéltek arról, milyen jó ötlet, ha egy szerelmespár valami különleges helyre, mondjuk egy műemléképület teraszának korlátjára örök mementóként feltesz egy szerelemlakatot a belevésetett monogramjukkal ellátva.

A lány szerint ez nagyon romantikus gesztus. Olyasmi, mint egy szentesített házasságkötés, ahol mindketten egymás szívére helyezik pecsétként oldhatatlan kötődésüket.

Szilárd ezt feljegyezte fontos feladatai közé, amit le- hetőleg jól, a kívánságnak megfelelően kell megoldani. Zsebében a súlyos lakattal, felkeresett egy vésnököt, megvárta, amíg előlapjára felkerül a kért felirat.

Mérivel aznap kora délután találkoztak, és szokás szerint a Margitszigeten, a hatalmas fák árnyékában tettek egy kiadós sétát. Miután a büfében megettek egy sós perecet, a fiú hirtelen a zsebéből elővette a zsákmányt. Nézegették, forgatták, gondolkoztak. A lány végül ezt mondta: ha már itt vagyunk a szigeten, és ez lett a kedvenc helyünk, ahol először csókoltuk meg egymást, menjünk a víztoronyhoz, ott sok másik ilyen lakat is fel van már téve. Odasétáltak.

Nem is séta volt ez, inkább úsztak az enyhe alkonyati szélben. Talpuk alatt szinte érintetlen maradt a pázsit, amely fölött egy arasznyival egymás kezében és mosolyában szálltak. Felröppentek a torony legfelső teraszára. Körbetekintettek a város felett, és hosszú percekig, csókjaikban összeforrva olvadoztak. Egy óvatlan mozdulatnál, Szilárd kezéből a kövezetre esett a lakat. Ezt a koppanást mindketten égi jelnek érezték. Most már ideje lesz kiválasztani a pontos helyet a korláton; mielőbb rá kell kattintani a szimbolikus zárat.

Méri a hosszanti rudakat összekötő, egyik díszítő láncszemre mutatott. Szilárd odalépett, és határozott mozdulattal, ujjaival összenyomva a szerelem-zárat, véglegesítve mindazt, amiről eddig beszéltek, amit éreztek, és amiről szentül hitték, vagy inkább bizonyossággal tudták, hogy ennek mindörökké így kell maradnia. Méri tizenkilenc, Szilárd huszonegy évet tudhatott maga mögött.

Csak álltak és vártak. Megbabonázottságukban nézték a többi, részben rozsdamart, kopott lakat között az újként csillogó, legszebb, legfrissebb, legvéglegesebb sajátjukat.

Szilárd törte meg elsőként a meghitt, elvarázsolt csendet. Valami feltűnt, talán elsőnek neki, aki szerette a dolgok gyakorlatias oldalát hamar megragadni. Ugyanis a lakatból kilógott a hozzá tartozó, karikára fűzött két kulcs. A lány azt javasolta, vigyék el a közeli halastóhoz, és hajítsák bele, jó messzire, mint az emlékül hagyott, visszatérést ígérő pénzérméket.

Szilárd, akinek eszébe jutott az a kisebb vagyon, amit a lakatért fizetett, ezt mondta:

- Szerintem tartsuk meg a kulcsokat. Úgyis kettőt adtak hozzá. Mindkettőnknek jut egy-egy, amit hazaviszünk, és ereklyeként őrzünk majd.

Mérinek sehogy sem tetszett az ötlet, hiszen így a lakatot akár bármelyikük külön-külön kinyithatja, ami az álomfejtő könyvek szerint ilyen esetekben rossz szerencsét jelent. Szilárd köztes megoldásként felvetette, hogy legyen meg mindkettejük akarata. Az egyik kulcsot dobják a tóba, a másikat vigyék haza. A lány erre azzal jött, hogy melyiküknél maradjon a be nem hajított kulcs? Nehéz kérdés, mivel egyelőre még külön laktak. Persze hamarosan összeköltöznek, de mi legyen addig?

- Végtére is, miért annyira fontos kérdés ez? - szólt közbe Szilárd.

- Mert amiben ennyire hiszünk - folytatta Méri - valósággá válik. Ha szerelmünk szentesítését ebbe a lakatba és annak nyithatóságába vetítjük, akkor az, ami vele történik vagy történhet, nagy hatással lesz a kapcsolatunkra.

Szilárd kissé furcsálva hallgatta Méri misztikumtól áthatott szavait.

Közben sötétedni kezdett és eleredt az eső. Lentről egy bácsika felkiabált nekik, aki amolyan gondnokféle lehetett, mert érkezésükkor még a torony körüli sövényeket metszegette.

- Jöjjenek le, nyolc óra, zárom a bejáratot!

A fiatal pár elindult a lépcsőkön. Szilárd ment elöl, ha véletlenül elbotlik a félhomályban, nehogy Mérire essen. Kiérve a parkba, megszaporázták lépteiket a híd irányába. Boldogan lélegezték az eső és a szerelem illatát. Arról egyelőre teljesen megfeledkeztek, hogy a kulcsot a lakatban hagyták.

Gyula bácsi, aki záráskor gondosan körbejárta a torony minden szegletét, az itt-ott elhagyott szemetet összecsipkedte, az összemancsolt üvegfelületeket a farzsebében őrzött ronggyal megtörölgette. Mikor felért a felső körteraszra, feltűnt neki az új, krómozott felületű biztonsági lakat, benne a kulcsokkal.

- Bolondok ezek a mai gyerekek... - morogta egy félmosoly kíséretében. Majd ezzel egyidőben, minden teketóriázás nélkül, elfordította a kulcsot, a zár kinyílt, leemelte helyéről és zsebre vágta a lakatot. Este tíz előtt pár perccel ért haza, a külvárosi házába. Az udvar szélén egy összetákolt fészer éktelenkedett. Levette róla az ócska kis régi lakatkát, ami már annyira elhasználódott, hogy szinte egy erősebb mozdulattal kulcs nélkül is ki lehetett oldani. Helyébe büszkén akasztotta az új szerzeményt.

- Na, mostantól ide próbáljatok bejönni, ti gazok! - gondolta, és közben a kerítés felett szűk szemmel átsandított a bal oldali szomszéd felé. Ettől kezdve, a lakat rendszeresen nyílt és záródott a fészer ajtaján. Gyula bácsi nagy becsben tartotta, időnként olajozó fecskendőjével megkente kényes részeit, nehogy bármikor is kikezdhesse a rozsda.

Csillaghullás

Semmi jót nem sugall, ha valaki mentegetőzik. Főleg a legelején, amíg az sem világos, miről is kíván beszélni. Előnytelen prognózis - mondaná diszkréten az orvos.

Taktikai baklövés - hangzana egy dörzsölt üzletember szájából, vagy inkább szótlanul, csak gondolatában pendülne meg ez az észrevétel. Esetleg hívjunk még egy harmadikat, mondjuk egy nyomozót, aki így szólna halkan, száját fél kezével takarva, kollegájához odahajolva egy kihallgatás után: Nekem felettébb gyanús ez a fickó...

Vállalom mindezt, ugyanis nem kezdhetem másképp. Az elmúlt huszonöt évben megelégedéssel, mindig csak nyomógombos mobiltelefont használtam. Mióta évekkel ezelőtt megjelentek az érintőképernyős, multifunkciós készülékek, eléggé ferde szemmel figyelem robbanásszerű térhódításukat. Sosem vonzódtam az olyan eszközök közelségéhez, amelyek szinte mindenre jók. Annak idején megmosolyogtam az újdonságként bemutatott "mini hifi" zenegépeket is. Ezek, elődeikhez képest, látszólag praktikus jószágnak álcázták magukat, de a használat során kiderült, hogy a rajtuk lévő két gombbal kell min- den funkciót vezérelni, és hát ember legyen a talpán négy sör után, aki nem a rádiót kapcsolja be a zenelemez helyett ilyenkor. És ha már így alakult, akkor ne botlana bele számtalan hiábavaló, szemfényvesztő lehetőségbe, amik csak összezavarják az egykor szebb napokat élt használót.

A hangminőséget és sok egyebet nem is említem, inkább visszatérek ennek a mellőzhető történetnek a lényegéhez. Ott tartottam, hogy fogalmam sem volt róla, de két és fél évtizedig boldog emberként éltem a digitális mindennapjaimat. Azután, ahogyan idővel minden ragállyal lenni szokott, végül az ellenállás, az elvek és a józan ész roskatag faszerkezetként tákolt korhadó őrbódéja egy nyár eleji viharban váratlanul összedől, a benne lakó pedig végre kikerül a szabad égbolt alá, mély levegőt szív be tüdejébe, majd életerősen felkiált: "Elért a változás szele!" És akkor jól megcsiklandozza egy átható ív, amit másnéven villámcsapásnak is szokás nevezni. Egy jó érzésű emberrel ez ugyanúgy megtörténik. Valami csoda folytán szerelmes lesz, vagy kap egy visszautasíthatatlan álláslehetőséget, talán nyer egy komolyabb összeget a lottón. Az én esetemben a csoda egy okostelefon megvásárlásává fajult. Drámai pillanatként éltem meg. Olyan kifejezhetetlen érzethullám szédített és repített fel, mintha egy ötszemű űrlénnyel kötöttem volna házasságot a Jupiter holdján.

Napokig elő sem mertem venni. Aztán már kezdtem volna elfeledkezni róla, amikor egy hét múlva az értékesítő cégtől kérdőívet küldtek az újdonsült szerzeményről. Nyereményjáték álságos köntösébe bújtatott, üzleti véleménykutatás. Nagy szerencsémre ezen az úton már visszafelé jövök, így tisztán és kivehetően látom a velem szembe rohanó, nyerni igyekvő arcok fanatikus elvetemültségét. Tudom, a hit fontos pótlék, ha már (vagy még) bizonyosság nincs, esetleg útközben a nagy sietségben elveszett valahol.

Szóval, nem nevetgélek ezen, de kerülöm a győzelemmámornak ezen formáját is. Ismét elkalandoztam.

Ez az üzenet ébresztette fel bennem újra a kíváncsiságot, hogy végre magam is a részese lehessek ennek a kollektív bűvöletnek. Egy pillanatra balsejtelemtől nehezített fékező erőt éreztem. Eszembe ötlöttek a sok év alatt eltárolt emlékképek, amelyek rendszeres fejcsóválásra késztettek és nem engedték elmeszesedni a nyakcsigolyáimat. Az első ilyen kép, a "mobilbarátjá- val" alvajáróként ődöngő gyalogos, aki legjobban tenné, ha gumiütközőt rögzítene legalább a fejére, amikor elmélyült sétára indul telefonja leküzdhetetlen nyomkodási kényszere közben, nehogy fejének éles részével kárt tegyen egy villanyoszlopban, esetleg bármely közlekedési tábla felületén. Vagy az autóban aktívan tárolt nyomkodni való, ami némiképp oldja, de inkább gerjeszti a szellemi feszültséget, jobb szóval a szétesettséget. Végső soron, ön- és közveszélyes puskasörétté lényegíti át a járműves közlekedés eredeti célját. Előző életeim egyikéből felszólalt bennem a családi összhang, összetartozás és az emberségesség felbomlását aggódva szemlélő nagymama, aki rémülten, szívére szorított tenyerével csak ennyit mond vacsora után: "Jaj Istenem, ti már csak ezzel a géplénnyel beszélgettek, mi lesz így velünk?"

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatmeteoritok csapódtak tűnődő képzeletem csillagfényes égboltjára. Ilyenkor kívánni szokás, amit még csak véletlenül se mondjunk el senkinek.

A legszívesebben azt kívántam volna, hogy legyen bátorságom ezt a bontatlan dobozt egy jól irányzott lendítéssel kihajítanom a harmadik emeletről, és meglegyen hozzá a kellő lélekjelenlétem, a benső békém megőrzésével meghallgatni az aszfaltról visszaverődő tompa, szelíden megsemmisítő puffanást. De ez már két kívánság, és hulló csillag esetén csupán egyetlen lehet, emiatt sajnos nem teljesülhet egyik sem.

Nekiláttam a kicsomagolásnak, beüzemelésnek. A tengernyi részlet felsorolásától most megkímélem az olvasót és magamat is. Egyvalamit azonban nem hallgathatok el.

A használati tájékoztató leírás legelején, vastag betűkkel szedve nekem rontott egy fontos figyelmeztetés: "A képernyő fokozottan törékeny, ezért feltétlenül javasolt védőfólia beszerzése és felhelyezése."

Végül is, nincs ebben semmi meglepő, egy háztartási sütő leírásában is hasonló szerepelhet, hogy vegyünk fel hőszigetelt kesztyűt, mielőtt a forró tálért nyúlnánk. Motorozáshoz sem árt a bukósisak. Házastársi hűség ide vagy oda, legyen nálunk mindig óvszer, ki tudja milyen veszélyekkel szükséges váratlanul szembenézni, hogy egyebekről már ne is beszéljünk.

Másnap bementem az üzletbe, ahol ezt az űrlényt vettem. Típus-specifikus védőfóliát ajánlottak, hőkezelt, edzett üvegből. Ez mindentől megvéd! - hangzott a magabiztos kijelentés az eladó felől.

Én újra boldog lettem, hazafelé kidobáltam zsebeimből a temérdek, immár feleslegessé lett védelmező kacatot, zsebkendőt, óvszert, még a sapkámat is.

Alig vártam, hogy hazaérjek, és felragaszthassam a minden veszélytől megóvó üvegpajzsot. A leírás nem tűnt eléggé meggyőzőnek. Inkább az egyértelműség hiányzott belőle, a megfogalmazás viszont elsőrangúnak mutatkozott. Úgy döntöttem, nem töltök időt ennek a megfejtésével, felragasztom úgy, ahogyan elsőre észszerűnek látszik. Így is lett. Óvatosan az asztalra tettem a telefont, megtisztítva minden portól és egyéb szennyeződéstől. Ráhelyeztem az üveget. Az illesztés kifogástalanul ment. Már csak a két réteg alá szorult, amőbaszerűen elrendeződött, mikronnyi vastagságú légbuborékokkal kellett kezdeni valamit. És ekkor újabb csoda történt! Alaposabban fürkészve a csomagolást, előkerült egy valóban párját ritkító célszerszám: a kasírozó. Filccel bevont részével elkezdtem a nagysikerű akciót. Oldalvást hasító mozdulatokkal kinyomkodtam a reménytelenül alászorult levegőzárványokat, egyetlen kivételével. Ez a kis kerek makacs buborék pont olyan volt, mint a kerekfejű ember. Mintha csak azt mondaná jóllakott, pöffeszkedő vigyorral: csakazértse! Én meg azt mondtam neki: csakazértis kiszedlek onnan!

Győztem. A buborék kijött. Ezt a végső pillanatban láttam, amikor a kasírozó oldalmozdulataim utolsójával, éppen lefordult a készülék az asztalról, és mint a vajas kenyér, ez is az értékesebbik felével kínálta meg a kőpadlót. Amikor felemeltem, nem hittem a szememnek.

Úgy festett, hogy a képernyő ezerhatszázötvenkét darabra tört össze. Mostanra viszont beérett a bátorságom, amit az említett csillaghulláskor reméltem volna igazán hasznosnak. Alányúltam egy éles pengével a védőüvegfóliának, felemeltem a sarkánál megkezdve, lehúztam a képernyőről, ami az ígéretnek megfelelően, valóban sértetlen maradt. Nagy reményekkel feküdtem le aznap éjjel. Ezzel a telefonnal nekem lesznek még nagyszabású élményeim. Sőt. Nekünk a végtelen csillagvilág rejtélyei közé írott közös sorsunk van egymással...

Mosolykapszula

Edit néni délután a nappaliban tévét nézett. Valami idétlen műsorvezető tett fel egy elcsépelt kérdést a komoly, körszakállat és kerek szemüveget viselő szakértőnek, amire a néni felkapta a fejét.

- Mi a hosszú házasság titka? - szólt a kérdés.

- Pontosan ugyanaz, mint a hosszú életé, vagy a nagyon hosszú beszélgetéseké. Ragaszkodás valakihez vagy valamihez. Valami alatt a körülményeket értem, ez a legjellemzőbb önmagyarázat is egyben. De visszatérve a ragaszkodáshoz. Minél elszántabb ez a kötelék, annál inkább elodázódik. Az időtartam a legritkább esetben igazolja vissza valaminek az értékét. Többnyire nem veszünk tudomást a lelépési pontokról. Egyszerű példával: Egy körhinta, amikor felgyorsul, nem a legmegfelelőbb alkalom a kiszállásra. Ugyanakkor, ha a menet véget ér, a forgás egy időre leáll, bizony nem árt körülnézni, és akár... De ezen már akkor szoktunk gondolkozni, amikor újra indul a forgás. Tudja, az a baj velünk, hogy képesek vagyunk annyira beleélni maguknak egy állapotnak látszó folyamatba, hogy képtelenné válunk kilépni belőle, még ha bizonyos jelek azt is mutatják, hogy eljött az ideje. Ezeket nem akarjuk meglátni, vagy félreértjük.

Ráadásul a nagyközönséget a mennyiségek érdeklik igazán, hiszen ön is ezért tette fel így nekem a kérdést. Fogalmazhatott volna úgy is, hogy mi a titka a jó, élhető, élményközpontú házasságnak.

Edit néni kikapcsolta a készüléket, megdörzsölte szemeit, és letette szemüvegét az asztalra. Pali bácsi a túlsó szobában feküdt élet és halál között. Bement hozzá, üldögélt mellette egy darabig. Miközben könnyeit törölgette, arra gondolt, mi lesz majd ezután. Harmincöt együtt töltött év, könyvtárnyi, sőt, filmmúzeumnyi közös emlék... Mivé válik?

Edit néni szentimentális, érzékeny lelkületű nő volt fiatalkora óta. Kereste a megoldást, mit tehetne az önemésztése ellen. Annyi helyen megfordult ezzel a kérdéssel, de végül minden terápiáról eredménytelenül távozott. Nem maradt bizalma a csodaszerekben sem. Tucatnyit kipróbált, de a legtöbb, amit tapasztalt, a mellékhatások voltak.

Egy reggelen, amikor a szemetet vitte ki, és visszajövet a postaládát ürítette, a helyi hirdetési újságban felfigyelt valamire. Meggyőzőnek, de mégis szolidnak hatott a reklám: "Hangulatzavarok gyötrik? Csak pozitívan!"

Megrendelem - hangzott a benső döntés. Másnap futár csöngetett, aki készségesen átvette az utánvét összegét, és kézbesítette a kis dobozt.

Edit néni ollóval, óvatosan felmetszette, majd kiemelte a műanyag tégelyt, amin egy világossárga körben, két pont és egy hajlított vonal mosolyt ábrázolt. Felette piros betűkkel ez állt: Mosolykapszula.

Az adagolás a megfelelő útmutatás szerint megkezdődött. A hatás pedig, a vártnál előbb érkezett. A negyedik nap reggelén, Edit néni valami csodaszép álomtól felpezsdülten, vidáman ébredt, és ez a közérzete egész napján át elkísérte. A további napokon, ismerősei elképedve észlelték, hogy Edit néni körül valami nagyon megváltozott. Mintha kicserélték volna. Semmi panaszkodás, a jól megszokott kesergésnek nyoma sem volt. A szomszéd dr. Pritsberg pszichiáter, amikor pár szót beszéltek a lépcsőházban, hitetlenkedve ingatta a fejét. - Mániás depresszió eufórikus szakasza... - gondolta magában.

Aztán hetek múltak, és ez az átmenetinek hitt szakasz tartósan állandósult. Sőt, ezután, ha Edit néni olyanokkal beszélt, akikkel korábban jóváhagyólag egyetértett a világ bajait illetően, most már segítő szándékkal, szinte kívülálló gyógyászként terelgette őket a napfényesebb irányba. Visszatérő szójárásába épült a "Csak pozitívan" - felszólítás, vagy inkább nagyvonalú javaslat.

Hamarosan szeretett férje, Pali bácsi, egy februári éjszakán megadta magát. Életkora karöltve a kórral, győzelmet aratott felette. Edit néni egy pillanatra sem veszítve kristályos nyugalmából, tárcsázta a mentőket.

Kávét főzött, és a hűtőszekrényből a sütőbe helyezte az előző napi, majdnem friss pogácsákat melegedni. A mentős legénységet kedvesen és derűsen megvendégelte, közben röviden elbeszélgetett velük arról, hogy milyen csodálatosan szép ez a téli, holdvilágos égbolt.

Egy héttel később sor került a búcsúztatóra. Rokonok, ismerősök, régi munkatársak vonultak végig a fasorral szegélyezett úton, ami végül a temetőhöz, és a leendő sírhelyhez vezetett.

Zoltán, a legidősebb közös gyermekük, aki évek óta egy távoli országban élt, a halálhírre érkezett meg. Ő tartotta a megrendítő beszédet a gödör előtt állva.

Míg mások patakokban könnyeztek, a tragikus lesújtottságtól alig álltak a lábukon, és alig éltek a farkasordító fagyban, Edit néni alig leplezett mosollyal, színültig telve életerővel és egészséggel, valami vidám belső dallamot boldogan hallgatva, türelmesen végigvárta a hófúvásban a múlt minden bajának eltemetését.

Erről szól az egész...

Van valami földöntúli ebben a látványban. Átható szabadságérzés, ragaszkodástól mentes, légnemű, lebegő hontalanság. Végeláthatatlan síkság, és megszűnéstelen szélzúgás. Kifutó és leszállópályák mindenütt, amerre a szem ellát, és talán még azon is túl. Gépmadarak visító hajtóművei kórusban üvöltenek.

Éppen itt állok, ezen a kietlen, hatalmas reptéren. A fedetlen teraszon, ahová a csodákat másodkézből megélni igyekvő idősebbek az ámulni vágyó gyermekeiket hozzák.

Integetek, mint valami főhős egy romantikus filmdráma záró-epizódjában. Megrendülés, szomorúság és visszatartott könnyek nélkül. Ő is visszaint, majd eltűnik a felszálló repülővel a felhők fölé. Nem látom többé, ez a legvalószínűbb. Hiszen a valódi nevét sem tudom, ahogyan azt sem, pontosan hová tart, merre visznek további útjai.

Csupán néhány szépemlékű napot töltöttünk együtt.

Egy zenei fesztiválon találkoztunk, fiatalosan bolondos és bormámoros felfokozódottságban, amikor a világ a mosolyra nyílt arcát mutatta felénk. És mivel a derű éppolyan ragadós, mint a kezeinkben olvadó kürtőskalács kérge, így hát mi sem menekülhettünk egymás vonzalmat keltő jókedve elől.

Az angol mutatkozott az egyetlen, mindkettőnk számára valamelyest ismert nyelvnek. Igaz, csak mérsékelten. Amíg a mindennapi dolgokat és a zenei élményeinket beszéltük meg, nem akadtak különösebb nehézségeink. Miután összetettebb gondolatok megértetésére tettünk kísérletet, sorra kiderült, ennek a köztes nyelvnek csupán a felszínét ismerjük, azt is más és más oldalról. Hangulatszülte bemutatkozásunk abból állt, hogy elmondtuk a kezeinkben tartott ital nevét. Attól kezdve ezen a néven szólítottam őt, és ő engem. Így lettem pár napra "Junikum", a lány pedig "Pinkvájn".

Amint mélyebb témák felé merészkedtünk, nem értettük igazán a másikat. Egy párkapcsolatban többnyire ekkor jön elő az ingerültség, és a reménytelen erőlködés, rosszabb esetben a félreértésekből merítkező csalódottság könnyei. A könnyek nálunk is megszámlálhatatlan alkalommal előgördültek, a visszafordíthatatlanul kirobbanó nevetéseink közben.

Felhőtlenek voltunk, mint az a júliusi égbolt. A drámai elemekből kiválogattuk a komédia legjavát, minden egyéb elkerülte látómezőnket.

Következő nap, csupán egy lélegzetnyi pihenés után, bejártuk a budai erdőket. A néptelen tisztásokon utolsó erőnkből vívtunk csókcsatákat, és végtelen örömben ölelkeztünk. Este bekeveredtünk a belváros forgatagába. Sorra vettük a romkocsmákat, próbáltunk mértékletesek maradni. Eleinte sikerült, éjjelre ismét elkutyálódtunk.

Hajnaltájban az üres utcákat róttuk. Visszafelé haladva arról beszéltünk, másnap elviszem őt a város fontosabb látványosságaival megismertetni. Így is történt. Megnéztük elsőnek a Budai Várat, kirándultunk a Gellérthegyen, megcsodáltuk a Citadellát. Pesten látogatást tettünk a Bazilikában, a belváros neves zegzugait meglestük, végül a Hősök terén kötöttünk ki. A múzeumok zsúfolt levegőtlenségét és az elmúlt napok derűvel kevert hajszáját a Széchenyi fürdőben gyógykezeltük. Az itt töltött idő gyorsan elszállt, indulnunk kellett a reptérre, búcsúnk helyszínére.

Miközben a gép távolodik, azon gondolkodom, mi lehetett volna a folytatás. Itt marad velem. Esetleg vele utazom tovább, valahova a világ végére. Az évek múltával beköltözik életünkbe az egykedvűség, majd viszonyunk tiszta lapjaira rákerül a jól vagy kevésbé jól leplezett iszony. A derű hóbortos emlékké lesz, később emléktelen üres némasággá. Összenövünk, mint a túl közelre ültetett fák törzsei; szétszakíthatatlan, összeforrott taszításban. Együtt élünk, egymás rovására, rossz esetben már szabadulásra sem vágyva. Mély megrendültségben, évtizedek telnek megalkuvásban megtörve, végső és bölcs beletörődésben. Élő talajon termett, csengő szavaink szikkadt frázisokká vénülnek, jelentésüket veszítve, elhasználódva, megrogyva kopognak, zörögnek, majd lázas csenddé fáradnak. A viszolygás legszélső fokain izzó hangtalanság honol.

Akárhogyan is, idejében kell befejezni, amit nagy méltatlanság lenne a végsőkig elcsépelni; hagyni, hogy ebek harmincadjára jutva forgácsolódjon a felismerhetetlenség legalsó pontjáig.

Arrébb tekintek, egy házaspárra, akik barátságosan ülnek egymás mellett, mint két ártalmatlan Labrador; a létező legnemesebb emberi kötődésben. Ők talán sosem lehettek mindent elborító szenvedélyes viszonyban, amiből a barátság felé nemigen vezetnek járható ösvények...

Valóban, olykor előfordul, a "friss gyümölcsből létrejöhet nemes, édes aszalódás". Ki tudja, hogy van ez... De a tündérmesékből felébredve, leginkább rothadás és penészesedés lép a nagy és vak remények nyomdokába.

Szóval itt vagyok, ezen az idegen, képzeletemben ezerszer átélt, hatalmas reptéren, ahol örök szelek lengetik a szabadság láthatatlan zászlaját. Ilyen boldogan még sosem búcsúztattam szerelmet. Ennyire könnyedén mostanáig nem tudtam útjára bocsátani senkit, akivel testben és lélekben teljes összhangba kerültünk. De hát, ilyen az örök szerelem, a legkevésbé sem időtartam kérdése.

Ebben a néhány pillanatig tartó pár napban végigéltünk mindent, ami fontos és szép és eredeti volt. Nem hagytunk teret az ismétlődéseknek. Ez így volt kerek, minden többlet csak zsugorítani tudott volna rajta.

Hazafelé azon gondolkoztam, biztosan eszembe jut majd sóvárgástól kínzóan, naponta ez a varázslatos, meseszerű történet. Nem így lett. Másnapra kialudtam magam, majd visszarázódtam a hétköznapok tennivalói közé. Hetek teltek el, és csak ma úszott felszínre mindez, emlékeim mélyrétegű vizei alól. Most is csupán azért, hogy megírhassam ezt a néhány oldalt.

Hiszen minden, ami befejezett, maradékok nélkül megélt Egész, üledékektől mentesen párolog el lelkünkből.

Lavina

Egy időben gyakran jártam távoli helyeken. Akkoriban sem túl könnyen, de valahogyan eligazodtam a sűrűn lakott városok labirintusában. Mostanában ritkán utazom, így aztán eléggé elszoktam a nyüzsgéstől, főleg idegen tájakon.

Ahogyan lenni szokott az olyan dolgokkal, amikben már nem veszünk részt tevékenyen, azok álmainkban surrannak be a múlt fantomjaiként, az éjszakai művészbejáraton.

Így történt, hogy egyszerűen a semmiből, ott álltam egy döbbenetesen hatalmas nagyváros ismeretlen forgatagában, valahol a világ közepétől északnyugatra, de a legszélső peremétől enyhén délkeletre. Úgy látszik, ébren igen régen lehettem derekasan ittas, mert akkor szokatlanul részegnek éreztem magam. Mindezek szerint, fáradt sem voltam az utóbbi hetekben, tehát a fordított képet sugárzó álomvetítő szerkezet még ezzel is súlyosbította a helyzetem.

Szóval tanácstalanul, részegen, fáradtan, úgyszólván halmozottan hátrányos helyzetben ácsorogtam egy ismeretlen és bizarr városban. Az egyik kapuból váratlanul előtűnt egy valószerűtlenül idős ember. Valami turista lehetett, mert nem a helyiek nyelvét beszélte. Tompaságom ködén át, mégis érthetően megkérdezte, merre kell mennie, hogy az ókori városrészt megnézhesse.

Határozott mozdulattal a napnyugta irányába mutattam, ez volt a legelső ötletem. Talán mert onnan jött az a kis elfogyó, maradék fény; legjobban teszi, ha arra megy, bármi is legyen ott.

Megköszönte az egyértelmű útbaigazítást, és elindult. Eredeti célja ellenére az ipari városrészbe érkezett. Egy ideig bizonytalankodva kódorgott, aztán belépett az egyik gyárépületbe. A legközelebbi, rettenetes csattogással ugráló gépet kezelő munkáshoz lépett. Tőle is ugyanazt próbálta megtudakolni, de hiába. A minden kiabálást elfedő zajban emberi szót, de még az ordítást sem lehetett hallani. A munkás végül leállította a gépet, hogy megértse az öregembert. Mielőtt sor került volna az újra kérdezésre, a gépből valami sűrű, sötét folyadék kezdett szivárogni. A munkás rémült arccal nyomta meg a piros riasztó gombot. Hadseregnyi tűzoltó tódult a helyszínre, fecskendőikkel fagyott nitrogénnel fedték be a gépet és a körülötte elterülő tócsát. Egyikük a nagy sietségben jobb kezére nem vett fel védőkesztyűt, emiatt a művelet végeztével, tenyerén fagyási sérülés keletkezett.

Azon kezdtek tanakodni, hívjanak-e mentőt, vagy sem. Végül hívtak, hiszen a sérült régóta vágyott már néhány szabadnapra, így hát örömmel foglalta el helyét a baleseti osztály barátságos kórtermében.

Az orvos előtt is nyilvánvaló volt, hogy jelentéktelen semmi az egész, de nagylelkűen négy napos kivizsgálásra benntartotta a beteget. Másnap reggel, egy feltűnően széparcú, kedves szemű, és - mint később kiderült - nőiesen vonzó testű nővérke lépett a napfényben fürdő kórterembe.

Aztán napközben valami rejtélyes dolog történt, mert délután már a büfé leghátsó sarkában, a sebesült és a nővérke különös szavakat suttogtak egymás fülébe. Amint eljött az éjszaka, és minden elcsendesedett, a terem ajtaja hangtalanul kinyílt, és a fagyott kezű átlopakodott az ügyeletes szobába, ahol a nővéren már csak köpeny volt, alatta pedig az illatos meztelensége. Azt, hogy mi történhetett bent, senki sem tudhatja pontosan, mert az ajtót kulcsra zárták, sőt, bereteszelték.

Egy biztos. A hosszú ügyeletből a nővér úgy érkezett haza, hogy ez így nem mehet tovább. Férjét újra azzal kezdte gyanúsítani, hogy amíg ő az ügyeleten robotol, ki tudja, mit művel a "ház ura".

Három hét alatt, nem kevés gyötrelemmel eltelve, megtörtént a válás. A férj kezdetben nem találta a helyét, később egykönnyen visszarázódott az agglegények gond-feledt világába, aminek boldogságát csupán öt hónapig élvezhette. A rövidkére sikeredett szabadságnak egy kirándulás vetett véget. Nyár elején, az óceáni hajóúton ismerte meg második feleségét. Ott helyben nemzették első és egyetlen utódjukat, azaz engem. Saját életemet nem tudnám néhány sorban elmesélni, emiatt bele sem kezdek. Legyen elég annyi, hogy lányom után jó pár évvel, fiam született. Az ő sorsának, életútjának elbeszélését hasonló okokból szintén most mellőzöm. Annyit elárulok, hogy csodálatra méltó kort ért meg, és még nagyon öregen is az új tájak varázsa vonzották legerősebben. Éppen tegnap utazott ide, a döbbenetesen hatalmas nagyváros ismeretlen forgatagába, ahova egy ókori városrész meglátogatásának reményében érkezett.

Szomszéd házban

Tavasz volt. Jó szagú, kellemes szelek jöttek büszkén a városba, hirdetve a természet legyőzhetetlen erejét, diadalát a múlandó, hosszú tél után.

Egyszeriben minden megszépült, és élettel telivé változott. A változás drámai áramlatát mindenki megérezte. Fiatal szerelmek szövődtek hirtelen a semmiből. Gondterhelt, dolgos szemek néztek fel az égre, és mélyen beszívták a napfény kedvesen mosolygó sugarait. A szerencsésebb vének az erdőket járták, és ha volt kinek, boldogan meséltek régmúlt tavaszokról, megrendítő igazságokról, az élet nagy körforgásáról, aminek kezdő és záró pontja a Tavasz. A változás szele elérte a két régi ismeretlen ismerőst is.

János bácsi és Klári néni szinte egyidőben, szomszédos szobába kerültek, a gazdagréti idősek otthonába. Mindketten túl voltak már a nyolcvanon. Nehezen mozogtak, és az ilyenkor szokásos egészségi bajokkal voltak megterhelve.

Jószomszédok módjára, öregesen, amolyan sorstársakként összebarátkoztak, időnként átjártak egymáshoz. Egyik hétköznap délután, Klári nénit meglátogatta az írónak készülő, huszonkét éves Ivett unokája, aki süteményes tálat hozott. Beszélgettek sok mindenről. Ivett felolvasott neki készülőfélben lévő, legújabb regényéből, majd elsietett.

Nem sokkal később, Klári néni átcsoszogott a folyosóra, és puhán bekopogott János bácsihoz:

- Egy kis süteményt kaptam Jánoskám, átjöhetne hozzám egy fél órára.

És János bácsi átment. A süteményhez a biztonság kedvéért hozott magával egy fél üveg rumot, amihez Klári néni nyomban teát főzött. Belelöttyintette mindkét pohárba a nyeletnyi italt, nyomban elkezdték enni a tortaszeleteket, és kortyolták a rumos teát. Ettől olyan hangulat kerekedett, hogy Klári néni még a kis rádióját is bekapcsolta, amin éppen egy régesrégi muzsika szólt. Ki tudja, ha nem lennének ennyire mozgásképtelenek, megeshetett volna, hogy táncolnának is egyet... Nosztalgiától felajzottan vette elő az egyik szatyorból, a féltve őrzött kincsei közül, az ötven-hatvan évvel ezelőtti fotóit. Elkezdték együtt nézegetni, lapozni. Klári néni történeteket mesélt, így kommentálta a képekbe zárt múltvilágot.

János bácsi kezében megremegett a pohár. Villáját lassan visszatette a tányérra, és csak nézte, nézte Klárit a fényképeken. Átélve nem csak az időutazás különös csodáját, hanem annál valami még többet. Klári fiatalkori képeiről az az arc, az a tekintet sugárzott, amit képzeletében mindig is titkon keresett, de a valóságban sosem találta. Meglátni és halálosan beleszeretni... Ezt régóta mesebeszédnek tartotta. Irrealitásnak. Az igazi szerelem sosem ilyen felszínes észlelésekből alakul - nyilatkozták egykoron egyöntetűen az ebben jártas barátai.

Élete során megannyi félig-meddig szerelemszerű élménye volt, amit követett két félresikerült házasság, majd a hosszú és kilátástalan egyedüllét, míg a végén, a végállomás célkeresztje közelében itt kötött ki öregen, betegen, esélytelenül az önálló létezésre.

Nem szólt egy szót sem. Átsántikált a szobájába, elkezdett kotorászni a szekrényben fekvő táskájában. Hamarosan visszatért, kezében fotógyűjteményeket hozott, és elsőnek az ifjúkori képeit rejtő albumot adta át Klárinak, aki éppen megitta a maradék rumos teáját.

János bácsi nagyot kortyolt. Most nem a pohárból, hanem egyenesen az üvegből. Klári néni lapozgatott, kedves mosollyal nézegette a képeket, és megállapította, de inkább kérdezte:

- János, ha mi találkozunk ezelőtt mondjuk csak ötven évvel, vagy még korábban, maga észrevett volna engem?

János bácsi hátán a hideg futkosott, és izzadni kezdett. Ivott még egy kortyot, hátha sikerül megnyugodnia. De nem sikerült. Szemébe könnyek szöktek. Egy elszalasztott élet, elvétett szerelem meg nem történt eseménysora pergett lelki szemei előtt. Tompán, alig láthatóan, de nagyon valósághűen.

Megköszönte a süteményt és a teát, jó éjt kívánva visszavánszorgott a szobájába, ahol még sokáig nem jött álom a szemére.

Haláláig, az elkövetkező hónapokban sokat beszélgettek Klárival. Időnként még sétáltak is az otthont övező parkban. De arról, hogy fiatalkorukban szinte egymás mellett, szomszédos háztömbben, karnyújtásnyira laktak, valamiért sosem esett szó közöttük. Igaz, a két ház bejárata külön utcákra nyílt, és hát a belváros rohanó, folyton nyüzsgő világában könnyen elképzelhető, hogy emiatt elkerülték a véletlen találkozást. Vagy lehet, mégsem vették észre egymást pont akkor, pont ott.

Kell lennie...

Az ősz közeledtével mindig valami kifejezhetetlen nyugtalanság szokott látogatóba érkezni hozzám.

A nyári, élettel telítődött évszakot errefelé nem a naptári szabályszerűség, és nem az időjárás szigorúbbra fordulása zárja; sokkal inkább a turista szezon vége, a hirtelen elcsendesedő part-menti sétány szomorkásabb, mégis valódibbra változó hangulata.

A hatalmas platánfák levelei még úgy-ahogy kapaszkodnak az ágakon, de most már elbizonytalanodva, fáradtabban integetnek az itt maradt, itt felejtődött keveseknek.

Ezt az Őszi bánatot jöttem ide kisétálni magamból. Persze jobb lenne inkább zenejátékkal elkergetni a túl mély hullámot. Nekem a séta jobban megy. Egyáltalán, el lehet-e menekülni bármi elől is? Vagy érdemes-e megúszni bármit is? A szomorúság kellő időben és megfelelő helyen: a lélek orvossága. Nem kifejezetten jó ízű, mint a hatásos gyógyszerek vagy gyógyfüvek általában.

Szóval, ez itt a legjobb hely a nyárvégi bánkódásra. Valami még sincs rendben. Az elfogyó nyár legjobban az élet nyarának múltidőbe sordódására emlékeztet. És bizony a mai divathóbortok egytől egyig ezt a korszakot kiáltották ki az első és utolsó értékes szakasznak az emberi létvonalon. Valahogyan ez több, mint múló divat. Íratlan törvény lett belőle.

Eszembe jutott, számtalan évvel korábbról az a gyötrő aggodalom, ami az eleinte véget nem érőnek érződő, iskolai szünet végén kezdte eltemetni a mindörökké nyarat, és vele együtt a gondtalan lebegés boldog áramlatait. Ezek szerint e nyomasztó érzetek rejtett gyűjtőhelyén még most is maradt belőle bőven.

De ezek mind csak olcsó önmagyarázatok. Valószínűleg valami nagyon nincs rendben. Ha jobban meggondolom, semmi sincs igazán rendben. Látszólagos eredmények mögött csupa hézag és hiba húzódik. És ez most, nyári mámor utáni, kijózanodott, őszinte szembesülés, nem más.

Átlófráltam az egész délelőttöt. Mielőtt bármit is megoldhattam volna ezzel a tűnődő járkálással, megéheztem. Zsebemben mindössze egyetlen pénzérme árválkodott, ami még tegnapról maradt, és meglapult észrevétlenül. A többit otthon hagytam. Hát, ez semmire nem lesz elég - gondoltam.

Elindulva visszafelé a sétányon, elidőztem egy fuvolás lánykát bámulva a parton, a kikötő mellett. Vajon kiknek játszik ilyenkor? Aztán a kis perselyébe hajítottam az érmét, és mentem volna tovább. A dallamot megszakította, és váratlanul utánam szólt:

- Merre lehet itt ilyenkor enni valamit?

Nyeltem egyet, azután elmondtam, hogy két utcával feljebb van egy jó hely, az biztosan nyitva tart. Kérte, hogy kísérjem el. Belém karolt, mintha régi barátok lennénk, vagy csak emlékbeli, egykori szerelmesek a régmúlt időkből.

Zavaromat azzal igyekeztem leplezni, hogy megállás nélkül beszéltem az imént elmúlt nyárról, a víztükör különössé változott színéről, a közelgő ősz illatairól, és arról, hogy nincs még elveszve minden, hiszen közeleg a szüret, a helyi borászatokban ilyenkor kezdődik majd csak igazán az élet.

A lány mindvégig hallgatott, aztán megálltunk. Halkan megkérdezte:

- Odaértünk?

Ekkor néztem valóban rá először. Most vettem észre, hogy nem is rám nézett, hanem valami távoli, magyarázatokkal nem megnevezhető helyre.

Bementünk, leültünk. Felolvastam az étlapot, választott egyet. Mielőtt elmondhattam volna, hogy nincs nálam pénz, megkért, hogy számoljam meg, mennyi gyűlt össze perselyében ma délelőtt a parton. Ez valamivel több volt, mint két ebéd ára. Szólt, hogy magamnak is válasszak ételt, és ne ellenkezzek, ő fizet. Belém fagyott a szó. Erre nem számítottam.

Lassan fogyasztotta el a tányérból az ennivalót. Én meg mindvégig őt néztem, mivel engem úgysem láthat.

Ebben tévedtem. Miután végzett az ebéddel, ki nem mondott, vívódó gondolataimra így válaszolt:

- Semmi sem lehet úgy, ahogy a legjobb lenne. Ezért vagyunk itt. A hiba nem velejárója a létünknek, inkább okozója. Ettől leszünk emberek.

- Magam is így látom.

- Biztosan?

- Remélem igen...

- Szerintem addig vagyunk világtalanok, amíg meg nem találtuk igazán a hangokat, csendeket, színeket: A befelé nyíló kijáratot...

A felszolgálót magunkhoz intettem, fizettem a pénzéből, belém karolt. Kiléptünk az eső áztatta utcakövekre. Elővette fuvoláját, és egy csodaszép dallamot játszott rajta. Elámultam. A boldogság, a szégyen és a bánat együtt perdült táncra mélyen, a láthatatlan képzeletszínpadon. Elképesztően megrendítő volt. Újra elhagytak a szavak, csak álltam némán, és néztem az ujjait a fuvoláján. Táskájából egy kis hangszórót halászott elő. Kitapogatta a vezérlőgombokat, és megszólalt az előbb játszott zene, de most felvételről. Alig volt különbség. Eleinte észre sem vettem.

- Ez is szép volt - mondtam neki.

- Érezted, mi volt más ebben?

- Valami mintha hiányzott volna belőle...

- A hiba. És emiatt az élet és az eredetiség. Ezt gép játszotta, tökéletesen.

Ezután egy másik dallamot mutatott, ami sehogyan sem tudott hatni rám.

- Erről mi a véleményed?

- Ehhez nem vagyok eléggé szakmabeli...

- Amit most hallottál, azt nem csak játszotta a tökéletes műzenész, hanem gép is komponálta. Tudod, miért alakul némely kagylókban igazgyöngy?

- Tudom. Véletlenül egy porszem kerül bele, aköré épül a gyöngy.

- Véletlenül...

Megköszöntem az ebédet, visszakísértem a partra, fuvolázni kezdett. Hallgattam egy darabig, azután útnak indultam hazafelé. Otthon magamhoz vettem a pénzt, egy üveg bort és egy tábla csokoládét. Sietve lépkedtem a kikötő irányába, hátha még ott találom. Biztosan lesz miről beszéljünk, kell lennie közös témának. Vagy csak együtt hallgatjuk a fuvolát, a víz hangjait és a közös csendünket. De a fuvolázó lányka helyén csupán a szél zúgta őszbe forduló, bánatos és eredeti muzsikáját.

Így múlik el...

Apám emlékére

Tíz hónapja sodor egyre közelebb az utazás felé az északi szél. Mindketten érezzük, hová indulunk, most már hazudjuk a maradást. Így könnyebb. Még nem adtuk fel, de már nem is reméljük igazán.

Mindent megpróbáltunk, amit lehetett és érdemes volt? Nem. A feladat meghaladott bennünket. Mégis sokat eveztünk, de a sodrás erősebbnek bizonyult. A folyam végén, a tölcsérbe örvénylő szakadék közelében minden felgyorsul. Most a hit és a bizonyosság között, a senki földjén, vagy a nyílt vízen, kétségek közt hányódva, törött evezőkkel, parttalan imbolygásban toporgunk.

Januári reggelen, félsötétben találkozunk. Beülünk az autóba, hosszan hallgatunk. Óvatosan vezetek. Félve nézem, talán már nem Őt látom. Gondolom, beszélhetnénk valamiről, ami régen volt. Elővehetnénk egy ócska viccet, vagy évekkel ezelőttről csak egy jó szót. De érzem, szétolvadt a múltunk. Már nem hallom a gyermeki pofonok zaját. Elhibázott, eltékozolt, elcsépelt szavainkat, ritka, mégis jóízű közös nevetésünket. Lehet, Ő sem hallja már. Az erdő melletti lakásunk is kipihente minden nehézségünket, ahol két évtizedet töltöttünk együtt. Tizenéves bajokat, drámai szövetkezésünket, mikor "összeült a válságstáb", a kétszemélyes konzílium és megoldó brigád: Ő és én.

A ház, amit kezeink formáltak, szelíden és szilárdan áll, emlékműként pihen. Hamarosan visszatér ide. Másként, mint eddig; röviden, békésen, búcsúzón. Ez az egyetlen, együtt véghezvitt, örök alkotásunk.

Közös jövőnk is elfogyott. Ez az út maradt már csak, és ez a szűk pillanat. Csendünket az akadozó forgalom megzavarja. Végre szól hozzám, mert én nem merek. Az útról beszél, erről a reggeli kerülőútról, akadályoktól nehézkes, megfáradt, együtt vállalt utolsóról.

A szoba, ahova érkezünk, magányos, nyugodt, de a folyosó felől émelyítő ételszag, a fürdőszobából tompán felsejlő csatornabűz keveréke árad. A kórház légköre hasonló; a szellemeskedő doktor kiskakas a szemétdombon, a személyzet felemás. Végzik dolgukat, mást nem várnánk tőlük.

Egyik éjszakára vele maradok, és ráeszmélek, milyen elgyötört, a kórtól mennyire legyengült az egykor erős ember: az Apám.

Megemelem, felsegítem. Olyan könnyű, mint egy pehely; már csak néhány szállal kötődik a földi léthez.

Kimegyek az erkélyre, rágyújtok. Aztán újra, és megint. Hosszasan elmaradok. Belépve a szobába, érces hang fogad: "Hol voltál eddig, szóltam hozzád, beteg vagyok, nem tudod?!" Megörülök haragjának. Hátha mégis... Aztán csend, hosszú csend.

"Mondj valamit... Bármit." - kéri többször is.

Szeretnék beszélni, de szó nem kerül a számra. Könnyeim nehezéke és az utolsó esély szorítása fojtogat.

Most a varázsigét keresem; a kulcsot, melyet feneketlen kútba ejtettem. Elhoztam írásaimat, még azt is, amit neki írtam tavasszal, egy nehéz álmom után, amiben beszélgetünk: Én az élő, és Ő, a túlpartra költöző. Végül nem olvasom fel az írást. Egyáltalán, van-e helye itt szavakkal sántikálni, szép mondatokkal botladozni, ahol méltón csak egyenesen lehet járni?

Megborotválom arcát. Tükröt kér, szeretné látni önmagát - utoljára. Nem találok tükröt sehol. Leszerelem a fürdőszobait, beviszem, az ágya fölé emelem. Beletekint. Arcát röviden megpillantja. Ahogyan néz, és amit lát, nem mondhatom el. Napok telnek.

Késő este van. Hideg kezét fogom, csendben merengek. Csakhamar megelégeli kezem melegét, int, elköszön. Nehéz szívvel hazamegyek. Többet nem beszélünk. Egy ideig lélegzik, meg-megdobban a szíve, de Ő messze jár. Vasárnap, szürke, ólomködös nappalok után, odakint havazni kezd.

A sarkvidéki túra nem kíméli a Kapitányt. A jégzátony lassan léket üt a hajón.

Jövő héten érkezem a hamvaiért. Bronzedényben viszem, kezemben, táskában lóbálom, ami testéből megmaradt.

De most még úton vagyunk. Nem tudjuk pontosan, mi vár ránk. Reggel van, autóban ülünk, ketten. Késni nem lenne jó, mihamarabb meg kell kezdeni a kezelést. És végre beszélgetünk.

- Emlékszel? Nem is olyan régen, halat sütöttél, és hétvégeken vendéged voltam a kis konyhában.

- Drága fiam... Így múlik el a dicsőség."

És a dicsőséggel együtt minden, amit az életben boldogságnak, bánatnak, várakozásnak és beteljesülésnek lehetett nevezni.

Minden, ami összekötött, vagy szétválasztott. Amit értettünk és érteni szerettünk volna egymásban. Eláztak illúzióink a vakreményről, a vég nélküli folytonos mindennapokról.

És itt született meg lelkünkben az örök emlékezés egymásról, négy évtized múlhatatlanságáról.